Ne akard neki megmondani!

Ne akard neki megmondani!

Mindennapos összetevője az emberi kapcsolatoknak a jó szándékú tanácsadás, a véleményeink kifejtése, megmondása, a másik ember segítése, netán kioktatása arról, amiről úgy gondoljuk, mi tudjuk a tutit. Legyen az a párom, az exem, a gyerekem, a szülőm, a barátom, a barátnőm, a szomszédom, a munkatársam, az ismerősöm, a kliensem, a tanítványom, a boltosnéni vagy a pizzafutár, időről időre adódhatnak olyan helyzetek, amikor valaki panaszkodik, mi meg segítő szándékkal javasolni akarunk neki valamit. Pedig az esetek nagy többségében nem kéne.

Milliószor írtam (írtunk már sokan) arról, hogy mindenkiben ott vannak a belső lélek-hívások, a belső kódok, amikkel született, amikkel eleve érkezett ebbe a földi világba. A lélekbe van kódolva és belső hívásként, érzetként jelenik meg az, hogy kinek mivel van dolga. Az érzések márpedig egyéni megélések, egyszerűen nem lehet másoknak átadni, nem lehet kívülről ugyanazt érezni, amit egy ember belül érez. Nem is igazán érzés, hívjuk inkább bizonyosságnak!

Tegyük fel, hogy tudod, milyen hívatás az, amit végezni szeretnél. Pontosan tudod, hogy milyen tevékenységben, milyen körülmények között érzi jól magát a lelked, hogyan talál rád a lelki béke, mitől érzed hasznosnak és teljesnek magad. Aztán jön valaki, aki kinevet, megítél, vagy simán hülyének néz és azt mondja: ebből nem fogsz megélni. Mert hát eddig senkinek nem sikerült, vagy akinek igen, az nem te vagy, nem ebben az országban, nem ebben a városban, stb.

Közben meg pontosan tudod, hogy minden más csak időhúzás lenne. Hogy ott a helyed, ott, abban érzed jól magad, de hagyod magad eltántorítani a céljaidtól. Hatalmas hiba.

Mindenki maga érzi, hogy miben van otthon. Márpedig, amiben otthon van, amiben békét lel, amiben termékeny tud lenni, amiben jól érzi magát, ami akkor is kell, ha semmilyen anyagi érdek nem fűz hozzá – azzal tudunk sikeresek és boldogok lenni!

Vajon érzi a másik azt, amit te érzel?

Ez a legfontosabb kérdés.

A másik ember másfajta érzésekkel él. Más céljai vannak, más elképzelései. Ha a másik ember útját járod, akkor meglehet, hogy eléred a neki megfelelő célokat, esetleg anyagi vagy emberi sikereket – de ettől a lelked még üres marad és tovább szomjazza azt, amire hívatott. Mert az a dolog csak a tied. Már most is a tied. Ott vár az utadon. És amíg nem éred el, továbbra is üres maradsz és ugyanazokat a köröket futod.

Ennek értelmében, érdemes időnként elgondolkodni a következőkön:

– bárkiről is legyen szó, még ha a legjobb barátod, vagy közvetlen családtagod, nem tudhatod, mi a legjobb neki, nem mondhatod meg helyette, mit tegyen, mert az ő érzése a döntő.

• ha tanácsadó vagy és egy kliensről van szó, akkor ez etikátlan. Éppen abban kell őt segítened, hogy merjen a belső hívásaira hallgatni és maga irányítsa az életét, ahelyett, hogy mások mondják meg, mit tegyen.

• ha a társadról van szó, akkor tudd, hogy a társad tükör. (Mármint az igazi társad, aki tényleg a másik feled. Mert ha nem igazi, akkor torz tükör.) Hiába akarod neki megmondani a tutit és hiába várod, hogy változzon, lépjen feléd, ha te nem dolgoztál még eleget magadon. Mert ő akkor tud lépni feléd, ha a saját blokkjaidat oldod. Nem rajta – hanem rajtad múlik.

• ha gyerekedről, vagy barátodról van szó, akkor azt is tudnod kell, hogy kell neki a tapasztalás! Nem veheted el tőle a bejárandó utat, bármennyire is szereted és szeretnéd őt megóvni a csalódásoktól és nehézségektől és fájdalmaktól, mert különben nem lesz tudatosodás benne. Olyan ez, mint egy jó könyvet elolvasni. Kiolvasod, majd megpróbálod érzékeltetni a barátodnak, milyen a könyv. Tudni fogja? Naná, hogy nem! Csak akkor megy át az élmény, ha ő maga is leül és elolvassa a könyvet. Ilyen az élet is.

 Végeredményben bárkiről is legyen szó, nem tanácsra, hanem támogatásra van szükség! Ha a szíve ügyéért harcol, akkor azért. Ha a vesztébe rohan, akkor azért. Legfeljebb finoman, időről időre adagolhatod neki a fénymagvakat, a megvilágító gondolatmagocskákat, amik idővel, amikor az égi rendeltetés úgy dönt, akkor kicsíráznak, kinőnek és kihajtanak. Mert a megvilágosodást nem lehet siettetni, különben minden erőltetés ellenerőt szül. Mert a felismeréseknek is rendelt ideje van. Így hát a legtöbb, amit tehetsz, hogy az útitársaid mellé állsz és kíséred őket, hogy támogatod, hogy erőt adsz, hogy meghallgatsz és megértesz.