Hogyan jöttem rá, hogy szeretlek?

Hogyan jöttem rá, hogy szeretlek?

avagy az egóból való kilépés fázisai – Mert én sem úsztam meg!

Durva felismerésre jutottam a mai napon. Persze, megint „csak” érzésekről van szó, de mit tegyek, ha mostanában ez az, ami által a legtöbbet tanulok magamról? (Igazából ez mindenkivel így van, megtanultuk ezt már paksizolin réges régen, csak hát most már tapasztalom is.)

Szóval a felismerés olyannyira durva volt, hogy szó szerint a fejemhez kaptam és leültem az ágy szélére és pár pillanatig elgondolkodtam magamon.

Még régebben osztottam meg az alábbi pszichológiai tanulmányt:

https://www.facebook.com/za.asztro/posts/560754514126963:0

Lásd: az egó biztonsági zónájából való kilépés 7 pontja. Vagyis, amikor valaki a képedbe vágja az igazságot, akkor először bénultan bámulsz rá, majd elutasítod, dühöngeni kezdesz, aztán alkudozol, majd lelkileg megzuhansz, aztán próbálgatni kezded, mert talán hátha és mégis, majd végre elfogadod és belenyugszol. Esetleg ezt így, egyszerre, mind. Tudtam én, hogy ez része a mindennapi apróbb-nagyobb megéléseimnek, de hogy ennyire hosszan elhúzódóan és ilyen nagy falakat döngetve is megtalálom az életemben, azt nem is sejtettem. Elmesélem.

2012. november 17. – Asztrozófia tanfolyam, Paksi Zolival. Ez már a harmadik évfolyamunk, amikor csak egymást elemezzük – egy nap alatt egy ember. Délelőtt elmondod az életed nem kevésbé izgalmas történetét, délután az egész csoport téged boncol. Hatalmas élmény. Itt, ezen a tanfolyamon mondta ki Paksi Zoli először: „Te, szerintem neked az a.. hogyishívják..? Ákos… vagy ki? Ő fog jönni!” (Nézzük el neki, hogy a nevet először eltévesztette, de tudtuk, hogy kire gondol…)

Reakcióm (No1. És No2. Egyszerre): … egy pillanat döbbent néma csend, majd azonnali ellenkezés. „Jaaaj, hát az nem, az teljesen lehetetlen! Ja, azt nem is mondtam, hogy nős! Hát hogy hagyhattam ezt ki? Á, szóval ő aztán biztos, hogy nem, ez szóba sem jöhet, különben is, nekem ez tabu, ezt neeeem, hát ez teljesen kizárt…” – valahogy így.

Közben látom szegény Zolit, hogy szájat összezárva, csendben visszavonul, láb keresztez, néz maga elé, inkább nem szólal meg még egyszer. Hm. Majd megtudom én… valami ilyesmi járhatott a fejében, így utólag belegondolva.

2015. január – Vizdák Andi barátnőmmel találkozom Budapesten, a Griff Hotelben. Andi tisztánérző, meg kártyát is vet és nagyon akar nekem kártyázni. Én meg nem vagyok valami együttműködő, ez most annyira nem érint meg. Ott van nekem a párom, akiről úgy gondolom, ő az én igazi társam, megtaláltuk egymást és egy életre együtt is maradunk és pont. Andi azért kéri, hogy hadd nézzen meg nekem valamit, ha már én is elemezgettem az ő képletét. Mondom neki: nézzen meg a párommal. Megtörténik. Elmondja, hogy hát van itt egy kis érzelem, de nem olyan nagy, vannak problémák ezzel a kapcsolattal, stb. Ellenkezem, úgy gondolom, ez nem így van, innentől, amit Andi mond, azt nem igazán fogadom el. Nagy kéregetések mennek továbbra is, hadd nézzen meg nekem még valamit! Hiába mondom, hogy nincs több kérdésem. Aztán eszembe jut az a fiú… nagyon régről. Mindig olyan érdekes érzésem volt vele, ami máig ott van, de soha nem történt köztünk semmi, csak azt érzem, hogy nekem ő valamiért különleges. Nem is tudom megmagyarázni, hogy miért. Mondom Andinak, nézze meg még ezt is, talán kapok valami választ. Na, erre elkezdi mondani, hogy „ó, hát itt sokkal több az érzelem, miért nem vele vagyok? Már rég vele kéne lennem!” Azonnal elutasítom, szinte kinevetem. Mondom neki, hogy ez lehetetlen! Mire ő, hogy a mostani párom a duálpárom, de ez a másik az ikerlelkem. Én meg nem szeretem az ilyen címkézéseket. Innentől teljesen hülyének nézem szegény Andit, vagy fél évig nem is keresem, nem beszélek vele, úgy gondolom, hogy hülyeségeket beszél, valamit nem jól csatornázott le, nem is ajánlom senkinek, hogy hozzá forduljon. (Szánom-bánom! Igenis, menjetek az Andihoz!!! Nagyon tiszta csatorna és nagyon is tud segíteni! Ajánlom mindenkinek! Andi – Tarot tanácsadó néven megtaláljátok.) 🙂

2016. április – Budapesten dolgozom éppen és az egyik tisztánérző barátnőmmel együtt alszunk a Gozsdu udvarban – ha lehet azt alvásnak nevezni, hogy hajnali háromig beszélgetünk. Sokat mesélünk egymásnak, mennek a sztorizások régi dolgokról, egyszer csak a nagy heves anekdotázás közepén rákérdez: ki az a fiú? Melyik? Kérdem én. Hát akit az előbb említettél, róla még nem is beszéltél… Ja! Hát ez hogy lehet? Még nem beszéltem róla? Pedig része ő is a múltamnak és érdekes formában, hiszen elég különleges megéléseim voltak vele… ahogyan mesélem, mik ezek, csak azt látom, hogy egyre jobban kikerekedik a szeme. Sokáig hallgat, majd egyszer csak megszólal: Hát ő az igazi társad!

Puff neki. Pár pillanat néma csend. Azok a finom érzések, most is, még mindig ott vannak… elgondolkodom. Ezt komolyan mondod? Persze, mutat rá a törvényszerűségekre, a megéléseim egyértelműségére… Bennem még mindig ellenkezés van, de közben már egy másik gondolat is: de jó is lenne! Milyen szép lenne, ha ez igaz lenne…. de hát hogy lehetne igaz?

Másnap, hazafelé a buszon, csak bámulok az ablakon kifelé, nézem a tájat és csak erre tudok gondolni. Nem, az az érzés máig nem múlt el. Nem múlt el. Nagyon jó érzés. Senki mással nincs ilyen. Dehát hogyan is lehetne ő?

2016. nyár – Június végén napokon át álmodok Vele. Mint mindig, most is nagyon szép, szerelmes álmok jönnek, gyengéd érzések, békesség, harmónia, teljesség… minden, ami – azóta egyre világossabban látszik – a jelenlegi kapcsolatomban nincs benn. Ekkoriban sokat járok Marcsihoz, aki szintén tisztánérző barátnőm. Ő is kimondja: Ő a társam. Egyre jobban terel felé, el a jelenlegi páromtól, csak hozzá, hiszen ő a jövőm.. szerintük. Többek szerint is. Mondom, hogy a párommal az esküvőt, meg a babát tervezzük… azt mondja, talán nem kéne lekötni magam… talán az égiek még valamilyen ajándékot akarnak adni nekem… nekünk… Bennem már ott a remény… mi van, ha mégis? Hátha… Lehetséges volna? Ez annyira hihetetlen… hogyan lehet ez? Ha az érzéseimre figyelek, akkor egyértelműen, igen… de hát a gyakorlat… a racionalitás… a felszín… a látható világ… ott nem ez van… ott óriási az akadály! Akkor most hol az igazság?

Nem, még nem álltam készen erre. Nagyon nem. Egy ideig úgy éreztem, lehetséges, hittem benne… szakítottam a párommal, hazaköltöztem, majd 6 nap múlva a párom eljött hozzám, elvitt oda, ahol először összejöttünk és egy jó három órás mondókával visszamagyarázta magát az életembe, a szívembe. Akkor és ott, gyökeres fordulattal, újra kizártam mindent, amiben hinni kezdtem. Másképp nem ment volna. Hátat fordítottam egy barátnak, elszégyelltem magam, úgy gondoltam, hülye voltam, mindennek az ellenkezője igaz, hogy illúziókat kergettem, hogy rossz irányba mentem… Teljesen elköteleződtem a párom mellett.

Aztán ősszel, amikor a legjobban terveztük a közös jövőnket, megint Ő jött el álmomban… angyalként szállt hozzám, és megkérdezte: lehetünk már együtt? Mondtam, hogy ne haragudjon, de nem. Reggelre el is hessegettem az álmot…

2017. február – Hosszú idő telt el, a lelkem ismét egyre üresebb lett, a kapcsolatomban újra a régi lemez akadozott, amikor ismét elkezdtek jönni az álmok… Vele. Ugyanúgy. Megint. Semmi más, csak álmok, minden egyes nap! Közben előkerültek a régi naplóim. A párom – aki szintén asztrológus – javasolta, hogy tranzitjaim tükrében ideje lenne a múltam homályos foltjaival foglalkozni. Hát megtettem. Esténként a régi naplóimat olvasgattam (1993-ban kezdtem vezetni és egészen addig tettem, 20 éven át, amíg a párommal összejöttünk, akkor ez megakadt, nyilván nem véletlenül)… és csak az tűnt fel, hogy oldalakon át, éveken át, mindenhol ott van valaki, akinek még a nevét sem írtam le, mert annyira szégyelltem ezt az érzést, annyira lehetetlennek tartottam, hogy a saját naplómban is csak egy kezdőbetű volt, vagy még az sem… és akkor világossá vált.

Szeretem.

Hiszen mindig is szerettem – és mindig is menekültem előle.

Hiszen mindig ő volt, ő van és ő lesz a szívemben. Hogy is lehetne más?

Soha nem történt közöttünk semmi. Mégis – egyszerűen tudom. Ő az.

Február végén Tarot tanfolyamunk volt Lekszivel (lásd: Lekszikov Attila). Lekszit a következőképpen szoktam titulálni: „haláli jófej kis pasi”. Néha egy angyal beszél rajta keresztül. Elég megbízható forrás. Addigra úgy éreztem, már beleőrülök ebbe a helyzetbe. Ott a párom, akitől nem várhatom azt, amit szeretnék, meg ott a másik, akivel csak az álmainkban kapcsolódunk, de már sejtem, mennyire fontos nekem… először azért kerestem meg, hogy egyéni konzultációra menjek hozzá. Gondoltam: majd csinálunk egy jó kis elengedő szertartást, aztán minden jó lesz! …de ahogyan közeledett a nap, már világossá vált bennem: ez butaság. Nem tudom, nem is fogom elengedni Őt.

Végül Lekszi is kimondta: „egy lélekláng vagytok”! Hogy ő a másik felem, a léleklángom, az ikerlelkem, vagy mi a szösz, mindegy is, minek nevezzük. És nem kell elengedni. Mert jönni fog. Valami nagyon különleges és magas szintű lelki kapcsolódás ez köztünk.

Igen. Persze. Tudom. Érzem.

Már nincs bennem kérdés.

Már megszenvedtem, megküzdöttem az egóm határainak minden lehetséges fokozataival, a félelmek és bizonytalanságok pokoli mélységeivel, a látható világ káprázatával, a saját hitetlenségemmel, mások hitetlenségével, mindennel, amivel csak lehetett… 

Most már itthon vagyok. Nem megyek vissza. Egyedül vagyok. És várok.

Most értem csak igazán, mit jelent, amit Zoli mondott: hogy őérte a Pokolba is… mert az a Pokol bennem van. A saját lelki poklaim, a lelki mélységek és fájdalmak, az átsírt éjszakák, a teljesen lehetetlen illúziók kergetéséből a megkérdőjelezhetetlenségig való bizonyosságig tart az az út. Az első rávilágítástól kezdve az elfogadásig úgy 4 és fél évembe telt. Amúgy meg, az első pillantástól mostanáig csaknem 19-be.

Hát így jöttem rá, hogy szeretlek.

És most rajtad a sor.

Vajon te hol tartasz a folyamatban? Az elutasítás már megvolt. A dühöngés is, ha jól sejtem. Elzárkózás, letiltás és kitörlés pipa.

…khm… az álmaid elől nem menekülhetsz…

Vajon mi jön most?