Mese a kislányról, aki rájött, hogy ki is ő valójában

A kislány békésen játszott a kertben.
Ott gubbasztott a földön, a virágok között. Egy kis bottal ábrákat rajzolt a porba, csendben magába mélyedve. Készült az alkotás a déli nap fényében, csak a méhecskék zümmögése és a madarak csivitelése szolgált könnyű zenével hozzá, a virágzó fák ágai közül.
A fiúk hangosan vibráló nevetése lassan kezdett beszűrődni a távolból. Ahogyan egyre közeledtek a kislány felé, úgy egyre hangosabb lett a morajlás. Lehettek úgy öten-hatan, még egyik sem volt tízéves. Nagy port kavarva érkeztek, letaposva a virágokat, s közben folyton ugratták egymást, nagyokat kacagva trappoltak a lányka felé.
A kislány fel sem nézett a nagy munkából. Nem is mert felnézni.
A fiúk körbevették, megálltak szétszóródva a lányka körül.
Hirtelen megfagyott a levegő, mintha a madarak is abbahagyták volna a dalolást… a kislány ekkor félve pislogott fel a föléje magasodó fiúkra.
Azok egyszerre csak hangosan nevetgélni kezdtek:
– Nicsak, már megint itt gubbaszt magában!
– Mi akar ez lenni?
– Mi ez a béna rajz?
– Nézd már, milyen béna, a füle is hogy kettéáll!
– Milyen vaksi, nézd már, asse’ látja, mit rajzol!
– Jaj, de béna!
– ..de szerencsétlen!
– Mi van, te kis mamlasz, megijedtél?
A kislány lassan felállt. Megszólalni sem mert, egyre gyorsabban kapkodta a levegőt és félve nézett a fiúkra. Azok elkezdték szétrugdosni a porban a rajzokat a cipőik orrával. Az egyikük éppen a kislány bátyja volt…
A kislány védelmet keresve tapadt szemeivel a bátyjára, aki feszengett kicsit, aztán látva a többiek lelkesedését, ő is beszállt a ‘játékba’ és pillanatok alatt elsimogatta a porban a nagy gonddal készült rajzokat.
Egy nagyobb fiúcska vékonyka botot talált egy bokor alatt, azzal kezdte piszkálni a megszeppent kislányt. Fel-felhúzogatta a szoknyácskáját, nagyokat nevetett mindegyik, amikor egy pillanatra előtűnt alóla a hófehér, csipkés kis fehérnemű.
A leányka mélységesen elszégyellte magát. Végtelen tehetetlenséget érzett, még próbált bízni a testvérében, de be kellett látnia, hogy hiába.. az ugyanúgy ugratta őt, mint a többi fiú és hangos kacagásuk már könnyeket csalt a kislány szemeibe…
A szégyen, a megaláztatás, az árulás, a cserbenhagyás, a tehetetlenség könnyeit… Hogy nincs mit tenni, nincs hova menekülni.. a fiúk körbeállják, piszkálják, még a testvére sem védi meg, és nincs menekvés, nincs hova menni, nincs, nincs…
A kislány összekuporodott a földön és sírt, sírt keservesen.
A fiúk meg, dolgukat jól végezve, otthagyták és indultak tovább.
– Menjünk a patakra!
– Fogjunk halat!
– Szedjünk kavicsot!
– Gyertek, fiúk, utánam!
Azzal nekiiramodtak, futottak, le a patakhoz, otthagyva a kislányt a földön, egyedül.
A kislány belefúrta az arcát és könnyes szemét a karjaiba, összekulcsolva a karjait maga előtt és csak nézett, nézett a sötétbe, hogy elrejtőzzön, elbújjon örökre a világ elől, megszégyenülve, egyedül…
S ekkor csoda történt.
A csoda csak úgy egyszerűen, minden előzmény nélkül, halkan érkezett. Egy kicsike, aranyló napsugár volt, aki először megkocogtatta a kislány vállát.
Ráragyogott a kislányra, mosolyogva, kedvesen, szelíden. Mintha valami földöntúli vígasztalást hozott volna magával… A kislány megérezte a finom, szelíd, meleg ragyogást a vállain.
A napsugár tovább ragyogott. Egyre jobban fénylett, végigsimította a kislány hátát, bekúszott a hajtincsei közé és puhán az ölébe bújt.
A kislány kinyitotta a szemét.
Lassan, még alig bizakodóan nézett fel. Mi történik? Érezte a puha, lágy, melengető fényt, a szelíd simogatást a hátacskáján.
S ekkor egy angyal állt előtte.
Ahogyan a kislány felnézett, egyenesen az angyal ragyogóan kék, tiszta szemeibe nézett bele. Az angyal nem szólt, egyetlen szót sem. Mégis, a szemeiben volt valami… valami megmagyarázhatatlan erő. A kislány pedig pontosan érezte… vagyis… inkább tudta, hogy mi ez az erő!
Pár pillanatig tartott csak a varázslat. Ahogyan a kislány és az angyal tekintete egybeolvadt, könnyű szellőfuvallat kezdett lengedezni. Finoman megborzolta az angyal hófehér, bársonyos szárnytollait, majd tovább szökellt a fák ágai közé, megfújkálta a virágszirmokat, tüsszentést csavart a madarak orra alá, megsusogtatta a faleveleket… majd tovaszállt, a patak irányába…
A kislány szemében fény csillant, a szíve felragyogott… az angyal pedig egyszer csak köddé vált. Eltűnt úgy, ahogyan érkezett, hangtalanul.
A kislány ekkor hirtelen felpattant. Elkezdett futni, egyenesen a fiúk után, a patakpartra.
Futott, futott, ahogyan kis lábai engedték. Ott találta a fiúkat, egy kupacban, a parton álltak és kavicsokat dobáltak a vízbe.
Hirtelen a fiúk elé toppant, olyan erővel, hogy a fiúk ránéztek… és elhallgattak.
A szeme sugárzott. A légzése könnyed volt és tiszta. A tekintete egyenes, és olyan szelíd, tiszta erő volt benne, hogy a fiúk meglepődtek és egy hang sem jött ki a torkukon.
– Na, idefigyeljetek, fiúk! – szólt a kislány. Nem kiabált, csak hangosan és érthetően beszélt. – Velem ezt nem tehetitek! Ez nagyon rosszul esett nekem! Nagyon megijedtem és féltem! Nagyon rosszat csináltatok! Ha nektek ebben telik kedvetek, akkor nagyon gyerekesek vagytok! Hát tudjátok mit? Soha!! Soha többet nem hagyom, hogy bántsatok! Soha többet nem tehetitek ezt velem! Mert nem ezt érdemlem! Én még kicsi vagyok és meg kellett volna védenetek engem! – ..itt közben a testvérére pillantott, aki már megszeppenve állt, a cipője orrát nézve és csak hallgatta, ahogy a kislányból folyik a szó, olyan erővel, hogy közbe sem tudott vágni egyik sem… – Én igenis nem vagyok béna! Értékes vagyok! Ti meg nagyon erősek vagytok! Erősek és bátrak! Nagyobbak vagytok nálam, ez igaz! De éppen ezért, a ti dolgotok, hogy megvédjetek engem! Ha meg akarjátok mutatni azt, hogy milyen erősek és nagyok vagytok, hát akkor mutassátok meg úgy, hogy megvédtek engem! Hogy kiálltok értem, ha valaki bánt, ha gyengébb vagyok és védelmeztek!
A levegő megdermedt. Csak a kislány szuszogását lehetett hallani, ahogyan levegőért kapkodott, a nagy hevületben. A fiúk döbbenten álltak a lányka előtt.
Egyikük felnevetett:
– No nézd már, milyen kis tűzrőlpattant! Nem tetszett neki a játék? Adjunk még neki!
…és már lépett is volna a kislány felé, de ebben a pillanatban a lányka testvére eléállt! Megállt előtte és egyenesen a szemébe nézett.
– Ne merd bántani a húgomat! – mondta halkan, de erőteljesen.
Egy másik fiú is közelebb lépett. Aztán egy harmadik is.
– Jól van… jól van… – húzódott vissza a bajkeverő. – …én csak játszani akartam.
– Játszunk máshogyan! – mondta erre az egyikük.
Lassan oldódtak a tekintetek, még kicsit elszégyellték magukat a fiúk, de megérezték a lányka szavaiban az igazat. Talán némelyik még egy vékonyka mosolyt is megengedett a kislány felé.
Csónakot kerítettek. Együtt szálltak be a kis csónakba, az egyik fiú faágból árbócot készített, a lányka ingje lett a vitorla. Kinevezték a kapitányt. Mindenkinek megvolt a maga szerepe a fedélzeten és már eveztek, eveztek le a patakon, nagyokat nevetve, együtt, hazafelé, a falu irányába…

Zentai Anna

Kép: Pinterest