Mit tanultam a Mindenszentekből?

Mit tanultam a Mindenszentekből?

..avagy a feltétel nélküli szeretet az igaz szeretet

…mármint ebből a pár napból, amit emlékezéssel tölt a világ?

Minden évben eljön ez az időszak és minden évben megéljük, de ahogyan változik, emelkedik a tudatosságunk, úgy egyre tisztábban látjuk és érzékeljük azt, ami körülöttünk történik. Hozzáadódik ehhez az éppen aktuális időminőség is, ami épp benn rezeg a térben és mindig másról szól. Emlékszem, egyik évben például jelentős erőtikus töltés volt e napokban, ami nem véletlen, hiszen Skorpió havában vagyunk és ezt többen nem érezték, elterelte a figyelmüket az, amit kívülről beléjük akartak sulykolni és valaki meg is szólt azért, hogy ezen a napon szomorkodnom kéne, nem a testi élvezetekről írni. Pedig akkor ennek volt ideje. Nem baj. Van ilyen. Nem mindenki látja ugyanazt, ugyanúgy. Érdemes ezért nem kifelé figyelni és a kívülről jövő impulzusok által hagyni megingatni magunkat, hanem bent maradni, önnön középpontunkban és egyszerűen jelen lenni annak, ami van. Csak figyelni. Hogy mi VAN a lelkünkben. Hogy mi van ELEVE ott.

Nemhiába nevezzük ’tisztánlátásnak’, vagy ’tisztánérzésnek’ azokat a képességeket, amikor nem csak az orrunk előtt lévő, anyagi, fizikai síkot fogjuk fel érzékszerveinkkel és nem csak a felszínen értelmezünk, hanem eleve látjuk és értjük azt, ami azon túl van. Sokan úgy gondolják, hogy ez valami különleges, misztikus hókuszpók, hogy ‘nem hisznek benn’, vagy egyszerűen nem látják és nem fogadják el azt, ami van. Pedig itt nincsenek plusz dolgok és különlegességek. Az egyik és a másik ember is ugyanazt látja – csak másként. Vagyis inkább úgy mondanám, hogy ‘ugyanazt nézi – de másként látja’. Példaként meglehet, hogy mindketten elmennek egy bábszínházba. Az egyik lát egy bábut mozogni, a másik meg tudja, hogy azt a bábut egy kéz mozgatja, a paraván mögül. Mindkettő ugyanazt látja tehát, de amíg az egyik elhiszi, hogy a bábu mozog és beszél, addig a másik tudja, hogy a színész mozgatja a bábut és a színész beszél, nem a bábu. Ilyen egyszerű a világ is.

Ha visszagondolok a pár évvel ezelőtti énemre, én is így voltam ezzel. Sokáig néztem a színházat és láttam, hogy mozognak a bábuk, el is hittem, hogy ez ennyi csak, bár éreztem, hogy be kéne néznem a paraván mögé. Aztán idővel átláttam, hogy a bábukat ki és mi és hogyan mozgatja és beszélteti. Hogy a paravánt oda teszem, ahova akarom és úgy öltöztetem a bábukat, ahogy tetszik. Hogy ki írja a darabot és hogyan váltogatják a színészek a szerepeket. Hogy mások is ülnek mellettem a nézőtéren és a szomszédban meg egy egészen más színdarab zajlik.

A tudatosság emelkedése tehát ennyi csak – ugyanazt látjuk, de sokkal tágabban és tisztábban. Ezért ’tisztánlátás’. Amúgy meg nem tudom, hogyan kalandoztam idáig, mert nem is erről akartam beszélni… hanem az igaz szeretetről..

Valahogy ezzel a látással vettem észre, hogy a gyász feldolgozása és a szerelemben ért veszteség, fájdalom elengedése, egy és ugyanazon szálon fut. Van valami teljes, tökéletes azonosság abban, ahogyan ezeket kezeljük. Onnan is tudom ezt, mert minden fázisán átmentem. A gyásznak és a szerelmi csalódásnak is. Jártam (a belső utakon) mennyeket és poklokat és tettem ezt akár egyetlen veszteség élményén belül is.

Amikor nagyon mély lelki szálakkal fűződik valakihez a lelkünk, az valóban igazi csoda. De nem mindegy, hogy ez az összefonódás kötődés vagy kapcsolódás…? A kötések szorítanak, leszűkítenek, elfojtanak, megfojtanak. A kapcsolódások szabadok, tiszták, természetesek, könnyűek. Boldogabbak. Akkor, amikor megtapasztaljuk a szeretetteljes kapcsolódást, valóban mennyekben jár a lelkünk. Akkor, amikor úgy alakul, hogy ez a szál elszakad és el kell engedjük azt, akit szerettünk, valóban a poklok mélyére kerülünk és úgy érezhetjük, hogy belehalunk.

Ilyenkor lép életbe a tudatosság és az igaz szeretet próbája. Mert az igaz szeretet valójában a feltételek nélküli szeretet! Gyakran hallhatjuk azt, hogy ha meghal valakink, akkor természetesen ki kell sírnunk a bánatunkat, el kell őt gyászolnunk, de nem szabad sokáig beleragadnunk, hiszen ő sem ezt szeretné. Aki ittmarad, csupán a saját nyomorán kesereg – ez bizony önsajnálat. Azzal, hogy ő elment, ne a szenvedést gyarapítsuk! Mi értelme is ennek? Ugyanez vonatkozik arra is, amikor a szerelmünk elhagy bennünket és kilép az életünkből. Hiába sírunk, zokogunk, tombolunk, hiába kerülünk padlóra és követeljük vissza görcsösen, akarással, erőszakkal azt, amire vágyunk. Még mindig saját magunkat siratjuk és valójában felül akarunk kerekedni az ő szabad akaratán.

Ugyanakkor, tudvalévő az is, hogy akit kötünk magunkhoz, akit akarással, erőszakkal függővé teszünk magunktól, aki felé a hiány és szenvedés keserűségével viseltetünk, azt le is láncoljuk. Azokat a szeretteinket, akik itthagyták test-ruhájukat és egy másik világba távoztak, a sok sírással és panasszal még ideköthetjük, marasztalhatjuk ahelyett, hogy tovább engednénk őket a Fénybe. Azokat a szerelmeinket pedig, akiknek jót kívánunk, akiktől azt várjuk, hogy megvilágosodjanak, fejlődjenek, valójában mi magunk nem engedjük tovább a fejlődés és tudatosodás, a fényesedés következő szakaszába a kötéseinkkel, a ragaszkodásainkkal.

Ám akkor, amikor megértjük ezt és átlátjuk, hogy eddig birtokolni akartunk, függővé tettük magunkat a másiktól és ez senki fejlődését nem szolgálta – már képesek vagyunk továbblépni és egy nagy sóhaj kíséretében megszabadítani magunkat és ezzel a másikat is ezektől a lehúzó, visszatartó erőktől. Nemrég hallottam valahol és teljesen precíz megfogalmazásnak gondolom, hogy nem elengedni kell, hanem továbblépni, hiszen aki elment, azt már elengedtük! Így is van…

Ha jót akarunk a másiknak, akkor nem ragadunk bele az egó csábításaiba, a függésbe, a ragaszkodásba, a birtoklásba, a saját akaratunk ráerőltetésébe. Ha a szeretetünk igazi, akkor feltétlen is! Akkor meg tudjuk hozni azt az áldozatot, hogy azt nézzük, hogy neki mi a jó és ő mit akar éppen. Ha ő menni akar, akkor engedjük.

Soha, senkit nem birtokolhatunk. Még önmagunkat sem. Más embert pláne nem.

Amikor képesek vagyunk megérkezni az igaz szeretet állapotába, akkor minden elvárástól mentessé válunk, tiszteljük és elfogadjuk az ő szabad akaratát és támogatjuk abban, amire valójában vágyik, vagy ami éppen történik vele. ..és milyen érdekes: így tud továbblépni és fejlődni ő is és így tud megkönnyebbülni a mi lelkünk is.

Zentai Anna

Kép: Pinterest

Az írásokkal kapcsolatos minden kérdés megválaszolásra kerül a Kapcsolat linken található e-mail címen keresztül.