Látom a játszmáidat…

Látom a játszmáidat és mégis szeretlek.

Látom a benned élő, vígasztalhatatlan, követelőző, hisztiző kisgyermeket. Látom a fájdalmad, a feszülésed, a gyengeséged, látom minden arcodat, ráncodat, könnyedet és dühödet.

Látom és elfogadom.

Emberek vagyunk, te is úgy, ahogy én. Egyikünk sem különb a másiknál. Bennem is, benned is ott él a gyermek. Bennem is, benned is él a fájdalom. Nem ítéllek meg ugyanazért az útért, amit én is járok: ez maga az emberi lét. Nagyon egyedül lennék akkor, ha megítélnélek… és a következőt.. meg a következőt is. Senki nem maradna akkor mellettem, senki nem maradna akkor neked, ha mindannyian továbbállnánk, amikor az emberlét valamely oldala nem tetszene.

Inkább megszorítom a kezed a fájdalom közepén is.

Megölellek és vígasztallak, támogatlak és gyógyítalak a rosszallás és a neheztelés helyett és felett is. Elfogadlak téged, a játszmáiddal és emberségeddel együtt és mivel ez tükröm, ezzel elfogadom önnön magamat is, a sajátjaimmal együtt.

Nem látok hibákat, csak emberséget, amellyel együtt vagy tökéletes. Tudlak szeretni úgy is, ezzel együtt is, szívemből.

Túlemelkedek azon, ha a játszma zavar és meglátom azt, ami valójában Vagy. Mert ugyanaz él bennem is és ugyanazt játszuk mindannyian. Hol az egyik zuhan és a másik emeli – hol az egyik ragadja meg, mikor a másik száll alá… és ez ismétlődik, újra és újra.

Szeretlek, látlak és elfogadlak téged – szeretem, látom és elfogadom ezzel MAGamat is.

Zentai Anna