Meditáció ajánló …vagyis nem csak…

Meditáció ajánló

Az alábbi, ingyenesen meghallgatható előadást és meditációt szeretettel ajánlom mindenkinek.

Burger Anikó, kedves kolléganőm előadását és az általa vezetett meditációt (vagyis igazándiból vizualizációs gyakorlatot) találjátok itt, a YouTube csatornán. Elég egyszer megcsinálni ezt a gyakorlatot, máris komoly kioldása történik meg az anyai, illetve apai mintáknak. Aki még nem dolgozott ezeken a mintákon, annak feltétlenül javaslom! Hiszen életünk és kialakult személyiségünk két fő gyökere anya és apa. Öntudatlanul hozunk, működtetünk olyan dolgokat általuk, amelyeket tőlük vettünk át, de nem tartoznak hozzánk és csak gátolják a kiteljesedésünket. Ez a meditáció viszont nagy segítség lehet ennek feloldásában.

Egy kis személyes megjegyzés még ide kívánkozik.

Sok-sok éve dolgoztam már ezeken a mintákon. Anyukámmal szerencsém volt – készségesen nyitott a spiritualitás felé, határozottan elismerte, ki is mondta, hogy mit csinált volna másképp és őszintén megnyílva tudtunk beszélni a múltról, jelenről. Apukám azonban keményebb diónak bizonyult, nagyon sokáig. Folyamatosan kerestem a megoldást az egymás felé való megnyílásra, a vele való kapcsolatra – ami nem volt rossz, jó volt, de mégis, valamiért nehézkes. Aztán jött ez a meditáció, ami sokat adott a folyamathoz. Örömmel nyugtáztam, hogy az előadásban is szóban forgó apai áldás nekem már kétszer is megvolt, talán nem ugyanezen a módon és szavakkal, de egyértelműen megkaptam. Vártam hát a csodát, az életem átalakulását, ha már így az apai minta megdolgozódott és elsimult ez a dolog, hát jöjjön!

…és nem jött. Nem jött, jó darabig és nem értettem, hogy miért. Apuval hónapokon át szinte nem is beszéltünk már ekkor. Nem igazán kerestük egymást. Tudtunk a másikról, de valahogy tartottuk a távolságot. Én elvártam volna, hogy megértsen engem, de nem tudott, ő meg… nem is tudom, mit várt.

Aztán egy szép napon minden megváltozott, egyetlen pillanat alatt. Csak pár másodpercre összetalálkoztunk. Már nem is tudom, hogy ő jött be az én üzletembe, vagy én mentem be az övébe… és nem tudom megmondani, hogy mi jött rám és hogyan történt. Egyszer csak odamentem hozzá, a nyakába kapaszkodtam, megöleltem (nem szoktunk mi ilyet…) és azt mondtam neki: Szeretlek!

Ott változott meg. Olyan egyszerű volt… Csak így, ennyitől. És azóta elsimult minden. Beszélgetünk. Néha megölelem. Nem érzek már feszültséget attól, hogy egyikünk nem érti meg a másikat. Mert már egyértelmű, hogy szeretet van. Ez a legfontosabb. Minden más meg megoldható.

Szóval ez kellett. Nem volt elég, hogy én megkapjam az áldást – nekem is meg kellett adni neki! Nekem is meg kellett nyílni, szívből, egyszerűen és könnyedén, kérdés nélkül, csak beleállni. Mert mindegy, mi van a felszínen, mindegy, mi történik kívül. Szeretet van. És azzal együtt indult az elfogadás is. Azzal pedig a megértés. Szóval minden a helyén. És jó leírni:

Szeretem az apukámat.

Zentai Anna