Ház a tónál…

A fiú és a lány ugyanabban a házban laktak.

Hatalmas, gyönyörű ház volt, ódon hangulatú, sok-sok ablakkal és ajtóval, csupa üveg, amelyen át mindent tisztán lehet látni. Szinte alig voltak falai… mintha nem is lettek volna. Tiszta, átlátható, de sötét terek voltak mindenütt, amerre a szem ellát, hófehérre festett, fa ajtó- és ablakkeretekkel. Egyetlen hatalmas ház – egyetlen nagy misztérium.

Soha nem találkoztak.

Ugyanazt a padlót rótták nap, mint nap, reggeltől estig. Ugyanazokon az ablaküvegeken néztek ki. Mégsem láthatták soha egymást. Ugyanúgy keresték – ugyanúgy várták egymást.

A fiú egy régebbi korban élt. Két különböző világban, két különböző időben éltek – de ugyanazon a helyen. Mindig, minden percben egymásra gondoltak. Mindig, minden percben ugyanolyan tiszta, őszinte szerelemmel szerették egymást – de soha nem nézhettek egymás szemébe.

Hiszen ez lehetetlen volt.

Két idő – két világ – egy helyen.

Folyamatosan sétáltak, szobáról szobára jártak, a bútorok nélküli házban. Ugyanazokon a helyeken lépkedtek, sokszor ugyanazt az útvonalat tették meg, folyton egymásra gondolva, folyton egymást keresve.

Egy napon – talán délidőben – valami történt a házban. A fiú és a lány egyszerre értek el ugyanarra a pontra, ugyanabban az időben, ugyanabban a pillanatban!

Hirtelen fény tört be a házba és egyre jobban növekedve, megvilágította a teret. A ház középpontjában álltak, egymással szemben. A Tér és az Idő kapuja megnyílt ebben a pillanatban.

A Fiú és a Lány ott állt egymás előtt. Szemük fényében hirtelen kirajzolódtak a körvonalak, a szeretett vonások és végre egymás szemébe nézhettek.

A Fiú kézen fogta a Lányt. Mindketten tudták: soha többé nem veszíthetik el egymást.

A két világ összeért.

Bár a Fiú anyja nem nézte jól szemmel ezt a választást, ő már nem ingott meg többé a döntésében. Tudta, hogy mit akar és kiállt az akarata mellett. Végül ott álltak, egymást átölelve, az erkélyen, és együtt néztek a messzeségbe, a havas tájra, a hófehér dombokra és bokrokra, a tapolcai fényeket és embereket figyelve, őrizve.

Elmeséltem a fiamnak ezt az álmot.

Rögtön eszébe jutott az a régi film: a Ház a tónál. Kitalálta, hogy nézzük meg ma este.

Mennyi furcsa hasonlóság… Hát ilyen az, amikor két világ összeér… és a távolság – csak látszólagos.

Valójában minden…. Egy.