Gondolatok a halálról…
Gondolatok a halálról…
Többfelől vettem észre mostanában félelmet, zavartságot, rettegést és ítélkezést az embereken, hát elgondolkodtam a halálon… adott esetben nem egyszer volt az az érzésem, hogy le vagyok szidva, mert merem jól érezni magam, teljesen gondtalanul, és szégyelljem magam azért, mert én nem félek, sőt, még merek közömbös maradni akkor is, amikor halálról van szó. Hát elmerengtem a halálon, meg azon, hogy milyen kapcsolatban is vagyok én vele…
Először is, feltettem a kérdést, hogy voltam-e valaha is ténylegesen halálközelben, hogy találkoztam-e vele szemtől szemben? …és emlékezni kezdtem… Azt hittem, majd lesz talán egy, vagy két emlékem, de nem így lett. Sorban jöttek elő tudatos emlékek, életem meghatározó pillanatai és pár perc múlva, az ötödik élmény táján inkább abbahagytam, mert rájöttem, hogy a halál valójában mindig is ugyanolyan természetesen volt és van jelen, mint az élet. Tudtam, hogy ha tovább gondolkodom, akkor is fogok még találni ilyen emlékeket a múltamban, de mindez felesleges.
Végül lehorgonyoztam három olyan élménynél, ami a legerősebb volt és visszaidéztem kicsit őket. (Na, még most, így írás közben is eszembe jutott még egy, na mindegy, legyen ez a három..) Az egyik talán csak pillanatnyi volt, percekig tartó; a másik is rövid ideig lebbent meg előttem, a harmadik azért hosszabb ideig kísértett lehetőségként a fejem felett. Nem szívesen mesélnék róla, legyen elég annyi, hogy van az a fájdalom, ami miatt az ember érezheti úgy, hogy a halál számára megváltás lehetne… Valamit azonban kiemelnék.
Amikor az embernek (vagy az ember lányának) nincs még itt az ideje, hogy kilépjen a földi életből, akkor nem fog kilépni. Ezt magam is megtapasztaltam több ízben. Ennek legerősebb élménye az egyik volt, a fenti három közül. Pár éve, egy hajnali órán történt. Valaki hívott, hogy menjek be vele egy bizonyos helyiségbe. Már amióta odaérkeztem, rossz előérzetem volt. De ott és akkor rámtört valami leírhatatlan pánik… álltam az előszobában, néztem a sötét helyiség felé és éreztem, vagy inkább tudtam, hogy van ott valami. Hirtelen képek kezdtek peregni előttem, mint egy film, a saját lehetséges jövőm képei. Láttam azt, hogy mi lenne, ha most belépnék oda, hogyan támadnának rám és hogyan halnék meg. Pillanatok leforgása alatt történt az egész. Éreztem azt, hogy – szó szerint – “megmutatták”, mi történhet és a választás most rajtam áll, hogy mit választok: elmegyek onnan, vagy szót fogadok és bemegyek oda? Csak álltam és nem hittem el, amit látok. Egyszerre láttam a helyiséget, a másik embert, ahogyan beszél hozzám és egyszerre láttam magunkat pár perccel később, ahogyan hadakozunk és megöl. Nem hittem el. Kértem az égieket, vagy fogalmam sem volt, hogy kit, hogy mutassák meg még egyszer! Tényleg igaz ez? ..és megmutatták másodszorra is. Akkor is csak álltam. Az illető noszogatott, hogy menjek már be. Harmadszorra is kértem, hogy tényleg? Mutassátok! …és harmadszorra is lepergett előttem a film. Ekkor aztán sarkon fordultam és hazarohantam.
Ez az intuícióm nem egyszer mentett már meg nehéz helyzetekből. Évekkel ezelőtt, egy álomban mutatták meg, hogy ha azt az utat járom, amit eddig, akkor rövid időn belül hova fogok érkezni – láttam magam, ahogyan egy kötélen forgok, ellilult fejjel. Mondanom sem kell, felébredtem és hanyatt-homlok futottam akkori tanítómhoz, aki aztán finoman rámpirított, hogy most már szedjem össze magam és hagyjam abba a szenvedést. Hát abbahagytam. Az ott, tényleg csak ezen múlt!
Volt már balesetem is, még gyerekkoromban, de ott nem volt halálközeli élményem, nem éreztem, hogy arról szólt volna ott az idő. Tudtam, más volt az üzenet és az autót vezetőnek szólt elsősorban. Volt azonban egy érdekes pillanatom a gyermekem születésekor. Egyetlen olyan pillanat, amikor tudtam: itt és most akár ki is léphetnék, ha akarnék, de most épp nem akarok. Valamikor már haltam itt meg, ennél a pillanatnál… de most tovább kell menni.
Van egy nagyon kedves barátnőm, úgy körülbelül 19-20 éve van már a baráti körömben. Gyermekkora óta lát lelkeket test nélkül, sőt, beszélget is velük. Sokáig küzdött ezzel, mára már hívatásos médium, aki embertársainak segít feldolgozni szeretteik halálát és üzeneteket közvetít azoktól, akik a földi síkról már eltávoztak. Azt mondja, hogy semmi különleges nincs ebben, ugyanúgy beszélget a testetlen lelkekkel, mint a testükben lévő lelkekkel. Volt egyszer, hogy bejött hozzá a szobájába egy szép, fiatal lány, véres, fehér ruhában. Leült a kanapéra és kedélyesen elcsevegtek. Kiderült, hogy a lány öngyilkos lett nemrég, egy vonat alá vetette magát. Ott és akkor viszont nem volt nagyobb problémája annál, hogy tönkretette azt a szép ruháját. Talán idő kellett még neki, hogy rájöjjön, hogy igazából mi is történt vele és már a másik oldalon van… A barátnőm azt is mondja – és nem csak ő, több ilyen barátom is van azóta – hogy a lelkek nagyon is lelkesen örülnek, ha valaki végre közülünk meghallja őket és beszélni tudnak valakivel. Egyáltalán nem igaz az a sok félelemkeltő szellemfilmes történet, ami a tévében van. Jönnek viszont kedvesen, szeretetteljesen és örülnek, hogy valakin keresztül üzenhetnek a szeretteiknek és pontot tehetnek az addig el nem rendezett ügyek végére.
Azt hiszem, ez az egyetlen dolog, ami nekem a halálommal kapcsolatban fontos. Nem félek tőle. Nem félek haláltól, átlépéstől. Attól sem “félek”, hogy valamit nem rendeztem el, amíg itt voltam. Egyszerűen csak “szeretném”, hogy úgy menjek el, hogy minden elsimult.
Tudom azt is, hogy mindennek oka, miértje és célja van és ha utánajárok, akkor tudni fogom ezeket. Ha visszanézek a múltamba, akkor sok olyan történésen vagyok túl, amikor valakivel az élete eseményeinek hátterét kutattuk és ki is derültek ezek a miértek. Az is, hogy valaki miért ment el, akár hirtelen és fiatalon is, vagy miért maradt ott, pedig volt egy (igazából sok) kilépési pontja. Az, hogy ez az adott pillanatban nem látszik, attól még úgy van.
Eszembe jut még néhány halál. Az egyik halál kedves és édes. A másik mélységesen fájdalmas. De volt olyan halál is, amelyről nem is tudtam, de éreztem, hogy végbemegy bennem – a saját gyermekemé, aki meg sem született.
Volt régen egy kis égszínkék hullámospapagájunk. Hepi volt a neve – az angol ‘happy’ azaz ‘boldog’ szóból -, hogy boldog élete legyen. Amennyire érezni tudtam, az is volt. Sokáig élt velünk. Ott tartottuk a konyhában, egy, számára viccesen nagy kalitkában. Csak ült a rúdján, mi meg ott tettünk-vettünk Gyerekkel a konyhában, talán éppen vacsorázhattunk… amikor egyszer csak egy nagy koppanásra lettünk figyelmesek. Odarohantunk a kalitkához. Hepi ott feküdt a földön és halvány tekintettel nézett fel ránk. Tudtuk, hogy mi történik. Odaguggoltunk mellé és beszéltünk hozzá kicsit. Nem tartott sokáig. Még egy pár percig mozgott, aztán egyszer csak HUSS! ..egy hűvös, hirtelen fuvallat szállt fel. Mindketten éreztük, Gyerek is, én is. És tudtuk, hogy akkor ment el. Még utána is néztem. Az a fuvallat volt Ő MAGA. Nem a test, ami ott feküdt a kalitka aljában. Nem a tollak, nem a kékség. Nem a lehunyt madárszem. Hanem a fuvallat…
A másik halál, talán az egyetlen, ami mélyen érintett eddigi életemben, az apai nagymamámé volt. 16 éves voltam és egészen addig a pillanatig úgy éreztem, ő az egyetlen, aki igazán közel áll hozzám a családból. A halálát megálmodtam, tudtam, hogy abban a pillanatban elment és elköszönt tőlem. Amikor hazamentem és ott álltam a szobámban, apám meg a szobaajtóban, már nem is kellett mondania semmit. Csak odajött és megölelt és sírtunk mindketten. Aztán kimondta… amit már úgyis tudtunk.
Ott és akkor elfolyt az a pár könnycsepp és kész. Mentem tovább, éltem az életem, tanultam, tettem a dolgom. Mintha jól lennék. Aztán eltelt pár hónap. Vasárnap este volt, a vasútról sétáltunk a kollégium felé egy szobatársammal. Egyszer csak elejtettem a táskám és hangos zokogásban törtem ki. Akkor. Hónapokkal később… ott jutott el a tudatomig. (Ezt ma már poszttraumás szindrómának mondanák.)
Talán ez volt az utolsó, amikor az átlépés ténye még fájdalmasan érintett. Itt, sőt, mára már tudom: ennek hatására kezdtem el kutakodni az ember és a természet működésében. Talán azért is, mert aki elmegy, nem csak tárgyi örökséget hagy az utódokra. Átszállnak mindazok a képességek, tehetségek is, amelyeket ő maga nem élt meg. Így lehetett aztán, hogy itt kezdődött lényegében a spirituális utam és itt nőtt ki az a bizonyos plusz fogam is, a szájpadlásomon, mama halála után szinte azonnal…
Sokan elmentek azóta a családból. Nem olyan régen telefonhívást kaptam. Az egyik legközelebbi hozzátartozómról szólt. Felmerült a lehetőség, hogy még aznap, vagy rövid időn belül eltávozhat. Nem kavart fel. Figyeltem magam – szeretet és béke volt bennem, semmi fájdalom, semmi félelem. Nem volt egyetlen parányi rossz érzésem sem. Talán azért sem, mert végül itt is maradt és már jól van. Talán azért is, mert tudtam, ez az ő döntése, az ő felelőssége, az ő élete, az ő akarata és a természet rendje, hogy jövünk és megyünk…
Erről meg aztán az asztrozófia tanfolyam jut eszembe, amikor az Ikrek csillagképről mesélt a mi Zolink. Arról, hogy az Ikrek csillagzat egy Napkapu. Felette ragyog az Auriga, az is egy kapu, de az már Tejút-kapu, mivel az Auriga a Tejúton van, az Ikrek meg a Napúton. Mesélt arról, hogy itt lépnek be a lelkek a földi körforgás világába és erről szól a néphagyományban a jól ismert mondóka: “Bújj, bújj, zöld ág, Zöld levelecske, nyitva van az Aranykapu, Csak bújjatok rajta…!” A zöld ág a Tejútra utal, ami épp felette van és ahol a kapu (Ikrek) lába nyugszik, a nyitott kapun való átbújás, átkelés pedig a látható és láthatatlan dimenziók közötti átjárkálás – ezt a tudást őrzi ez a gyermetegnek tűnő kis mondókánk. A tanács pedig úgy szól, hogy “csak bújjatok rajta” – de azt már nem teszi hozzá, hogy melyik irányba, vagyis szabad az átjárás, szabad a körforgás, szabad a tánc! ..élhetünk, halhatunk kedvünk szerint.
Mert a halálról mindig a lélek dönt. Mindig. Nem az egó. Hanem a lélek. Ha akar, marad. Ha akar, megy. Ez rendkívül egyszerű. De ha itt, ezen az oldalon csak arra nevelik a szemünket, hogy csak azt higgyük el, amit látunk és tapintunk, akkor az igen káros lehet a lélekre és a belső látásra. Káros, mert félni fogunk attól, ami a láthatatlan. Nem fogjuk érteni, ismerni és ezért félni fogunk tőle. Pedig “az igazán lényeges az, ami a szemnek láthatatlan”!
Azt mondják, hogy minden, igazán régi, ősi szent iratban ugyanaz áll: hogy a világon az egyetlen bűn a félelem!
…ez az egyetlen egy mondat komoly és hosszú merengésre alkalmasnak tűnik…
Mindannyian emberek vagyunk. Mindannyian megéltünk már veszteségeket, fájdalmakat. Legtöbben veszítettünk már el közel állókat, vagy igazán nagyon közel állókat is. Nincs kivétel köztünk. A halállal mindenki találkozik. Nem mindegy az sem, hogy ki mit gondol a ‘halál’ fogalmán. Mi is az, amitől félünk? A halál maga, vagy annak mikéntje? Mert a mikéntje nem azonos a halállal. Van, aki fél fájdalomtól, betegségtől. Van, aki az átlépéstől. De lényegében “minden félelem a tudatlanságból ered” tartja a bölcs mondás…
Szóval nem félek a haláltól. Lehet, hogy régebben is ezt gondoltam, de pár hónapja vettem észre, a velem történtek hatására, hogy rendkívül hétköznapi módon gondolok rá és barátomként üdvözlöm már a tudatot, hogy egyszer majd elmegyek. Úgy látom most az életet és a halált, mint két szobát egy nagy házban. Az egyik szoba az élet, a másik szoba a halál. Egyszer az egyik szobában vagyok – aztán átmegyek a másikba. Ennyi történik.
Végezetül álljon itt egy elbocsátó, szép üzenet, egy régi kedves barátomtól, tanítótól, aki szintén jó haverságban van már a halállal:
NEM AZ A KÉRDÉS, HOGY VAN-E ÉLET A HALÁL UTÁN, HANEM HOGY ELŐTTE VAN-E!!!
Zentai Anna
Az írásokkal kapcsolatos minden kérdést, észrevételt meg lehet írni e-mailben, a Kapcsolat linken található címen.
Halál-dimenzióváltás-túlvilág-átlépés-visszaérkezés témában szívmelegen ajánlom még…:
https://www.facebook.com/photo.php?fbid=254763399345745&set=pb.100044362599492.-2207520000..&type=3