Szeretetről…

Hét éves emléket dobott fel ma a közösségi oldal. A fiam van a képen, ahogyan egy fát ölel. 11 volt akkor, egy parkban sétáltunk és játszadozott, ugrabugrált. Egyszer csak feljajdult – lehorzsolta a kezét egy Fa. Egy pillanatra megállt, összeráncolódott szemöldökkel, láthatóan fájt a keze, majd azonnal sarkon fordult, odament a Fához és megölelte.
Egy szó nélkül.
..és úgy maradt egy percig.
Én meg csak néztem. Vagyis hogy inkább csak döbbenten álltam és pislogtam.
Vajon hány ember, hány felnőtt ember képes (önmagamat is beleértve), ‘erre’?
Hány olyan helyzet van, amikor megsebződünk, sérülünk, amikor bántanak-megbántanak – és hányan tudjuk ezt így kezelni? Nem azonnal visszavágni, nem hibáztatni a másikat. Hanem azonnal tudni, érteni, hogy ő is érző lény, hogy azért sebzett, mert ő maga sebzett… Hányan gondolkodunk el azon, hogy melyik a jobb: dédelgetni a sérüléseinket és hibáztatni érte a másikat, vagy odaállni elé és egyszerűen csak megölelni?
Egy Benavente-idézet jutott eszembe:
„Ha azt akarod, hogy valaki ne legyen többé ellenszenves neked, tégy neki valami jót.”
Számomra ez az idézet nem csupán arról szól, hogy kevésbé közeli ismerősökkel, akiket nem kedvelünk, átalakítsuk a viszonyunkat. Sokkal inkább szól arról, hogy azokkal, akik közel állnak, akikkel együtt élek, adott helyzetben, ha bármi is történik, ha kicsi feszülés is van, emeljem az energiát. Erről szól: az energia emeléséről. Minden kapcsolatban. Mert adott helyzetben, aki éppen tudatosabb, meg tudja ezt tenni és ezzel emeli a társát is. Ha kicsit is megbillent az egyensúly, akkor billentsem azt vissza. És ezt csak Szeretettel lehet – még több és még több Szeretettel.

Zentai Anna