Angi varázsol…

Angi varázsol…

20200711_133305

Kedd este érkezett. Megbeszéltük, hogy besegít nekem a folyamatba, amiben vagyok. Tudtam: teljesen rábízhatom magam.

Átöltöztem kényelmesbe. Amikor visszatérve beléptem a nappaliba, láttam, hogy megágyazott nekem, lent a földön, a szoba közepén. Szeretek a földön feküdni. Halovány hangulatvilágítás volt csak, az asztalon gyertya pislákolt. A füstölő szelíd illata még érződött a levegőben.

Lefeküdtem. Mellém telepedett. Elmondta, hogy néha a kezével hozzám fog érni. Tudtam, hogy a közben felszabaduló, alacsonyabb rezgésű energiákat tisztítja le rólam. Azt is mondta, hogy miközben jött hozzám, már hangolódott rám és azt az üzenetet kapta, hogy a nőiességemmel dolgoznunk kell. Ez elsőre furcsa volt nekem, mert azt hittem, azzal jóban vagyok. De aztán elmondta, hogy bizonyos aspektusaival igen, de most a befogadás van soron. Azonnal megértettem. Elkezdtük. Végig instruált, vezetett, de nagyon lassan és finoman.

Egy csodaszép, napsütötte réten jártam. Elsőként megkért, hogy hívjam be a nőiességem. Azonnal meg is jelent. Egy hatalmas, ragyogó aranyfényű aurával körülvett istennő volt, az égből szállt le hozzám. Megdöbbenve álltam és csak néztem. Az állam is leesett. Az járt a fejemben: méltó vagyok én ehhez? Tényleg ‘ez’ vagyok? Pár dolgot beszéltem vele, majd eggyé kellett válnunk. Hát ez érdekes volt. Abban a pillanatban megszólalt a bennem lévő sérült énem: dehát ez nem lesz jó! Már eddig is annyi bántást kaptam, mert olyan vagyok, amilyen! Mi lesz, ha még nőiesebb, még szebb, még ragyogóbb, még vonzóbb, még erősebb leszek? Azonnal tudtam, hogy ezen felül kell emelkednem, nem törődve az egó kétségeivel – és megtörtént az egyesülés.

Ekkor az önbizalmamat hívtuk be… hát majdnem elnevettem magam. Egy aprócska, incifinci, kékeszöldes tündérke jelent meg, tündérszárnyakkal és ide-oda repkedett, meg nevetgélt. Igazi ikrekes aspektus 🙂 Őt nagyon könnyű volt magamba engednem. Ez is megtörtént.

Ami ezután következett, arra azonban egyáltalán nem számítottam… Angi azt kérte, hívjuk be a Kicsi Annát. A gyermeki énemet.

anna01 másolata

Amint megjelent, éreztem, hogy biztosan nem volt elég az a rengeteg Belső Gyermek – gyógyítás, amit eddig csináltam… éreztem a kicsi, gyermeki énem mélységes fájdalmát! Szinte azonnal könnyezni kezdtem… megszeretgettem, gyógyítottuk, vele is elvégeztük, amit kellett… de ez tartott a legtovább és bizony, végigsírtam. Amikor Angi azt kérte, hogy engedjem el, hagyjam elmenni… nem ment! Valami kiabált bennem: Nem! Nem engedhetem vissza „ODA”! Nem akarom… Annyi bántás, annyi fájdalom éri, minden van ott, csak az nem, ami neki jó! Bántják a testét, a lelkét, csak szenved! Nem engedem vissza, nem engedhetem… ezt a kicsi, törékeny gyereket? Oda? Nem…

Eltartott pár percig, amíg feloldottuk ezt a mély fájdalmat, de akkor valóban megkönnyebbültem. Már el tudtam engedni őt… és nem csak elengedni és nem csak őt… ekkor hirtelen minden ‘régi Anna’ megjelent. Nem csak a kisgyermekkori énem, hanem a kisdobos, az úttörő, a kamasz, a gimis, a fiatal lány, stb. Az összes ‘régi Anna’ felsorakozott és már nem csak a gyermeki énemet tudtam magamba engedni. Mint lépcsőfokok, úgy jelentek meg, fejlődésem és belső érésem lépcsőfokai, akik mind kellettek és szükségesek voltak ahhoz, hogy azzá váljak, aki és ami vagyok, majd egyetlen eggyé olvadva bennem, hirtelen eltűntek…

Ekkor léptünk csak tovább a jelenbe. Behívtuk a nőt, aki a fizikai síkon még a helyemet foglalja, a férfi mellett, aki az igazi társam. Csodálatos érkezés volt, azonnal érződött az a könnyed és meleg szeretet, amelyet egymás iránt érzünk valójában. Nem sokat foglalkozott az üggyel. Konkrétan nem is érdekelte. Meg kellett kérdeznem, mit szeretne mondani. Azonnal sorolta, hogy álljak már bele abba, aki vagyok és vegyem már el, ami az enyém! Aztán suhant is tovább és éreztem, teljesen érdektelen a számára ez az egész… ő már máshol szeretne lenni, a saját útját járni. Nem is akar már itt lenni.

Vissza kellett hívnunk. Elköszönni tőle, elmondani neki, hogy tisztelem a sorsát és szeretem, becsülöm őt, majd ekkor köszöntünk el tőle végleg. Úgy suhant el, mintha ott sem lett volna.

Csak ekkor állt készen minden ahhoz, hogy behívjuk a társamat. Azonnal megjelent. Megkérdeztük tőle is, vajon mit szeretne mondani? A két kezét összetéve fogta a kezemet és folyamatosan sugallta: kitartás, kitartás! Elmondta, hogy mennyire büszke rám, hogy tudja, mennyi fájdalmat éltem meg az elmúlt években és már csak egy nagyon kicsi kell és hamarosan együtt leszünk, tartsak ki! Ekkor én következtem. Angi kérte, mondjam el neki én is, amit szeretnék… csak álltam, néztem őt és nem tudtam mást mondani, mint hogy szeretem… Összeölelkeztünk és úgy maradtunk, jó darabig. Aztán pár dolgot rendeztünk még szóban, majd tőle is elbúcsúztunk.

Ekkor Angi azt kérte, hívjuk be apámat. Erre sem számítottam, de érződött, benne van a térben. Anyám nem. Csak az apám. Az apám, akitől soha nem kaptam meg azt a szeretetet, figyelmet, törődést, amit szerettem volna, mert mindig csak a munkájával foglalkozott és kivonta magát a családi életből. Akinek mindig a pénz és az anyagi világ volt a legfontosabb és nem érti az én dolgaimat, nem azt tartja igazán fontosnak, amit én annak tartok. Emiatt még most is, a mai napig is igyekszem távolságot tartani tőle, hogy ne befolyásoljon a teremtéseimben, a stabilitásomban, az energiáimban és ha lehet, ne is lásson bele mélyebben az életembe, mert akkor megítél és nem érti, nem látja azt, amit én… Jóban vagyunk, szeretjük egymást, de tartjuk a távolságot, hogy mindegyikünk az lehessen, aki. De most egészen más történt, mint amit vártam…

Amikor megjelent, ő is fényben ragyogott. Ott állt előttem és azonnal mondta, vagyis szavak nélkül sugallta nekem:

-Tudom, ki vagy!

Ledöbbenve álltam és csak néztem rá. Tudod, ki vagyok??? – erre nem számítottam. Mindig is azt gondoltam, hogy az apám nem tudja, hogy valójában ki vagyok. Azt hittem, nem ért engem, nem lát annak, ami vagyok. Hogy furának tart, hülyének néz, nem tudja, hogy mi a szerepem a világban, az emberek között… de ő most ott állt és folyamatosan mondta: Tudom, ki vagy!

..ez most komoly? Dehát akkor miért nem mondtad eddig? Miért nem segítettél úgy, ahogy én akartam? …ilyen és ehhez hasonló kérdések záporoztak bennem, de főként az a kérdés, folyamatosan, hogy „tényleg tudod?” Nem akartam elhinni…

Ekkor hirtelen egy kocka alakú súlyt éreztem a bal kezemben. Mintha belerakott volna valamit a kezembe, mint egy ajándékot, amit nekem adott.

kocka

Egy fém kockát láttam a bal kezemben. Olyan súlya volt, hogy ahogyan belekerült, azonnal lehúzta a kezemet, pedig a fizikai valóságomban a kezem a padlón feküdt, a szőnyegen. Tudtam, mert éreztem, hogy ez a kocka nagyon összetett, gazdag szimbólum. Hogy megjeleníti a fizikai-anyagi világot, jólétet, abban való kiteljesedést. Fémes, ezüstös színe az Uránuszt sugallta, a műszaki érzéket és elektronikát, a rendszerek átlátását és megannyi mást…

Apám ekkor újra felelt: „Igen, nagyon jól tudom, hogy ki vagy.” ..és elmondta, hogy éppen azért lett ő az, aki. Hogy azért választotta ezt az inkarnációt és így, hogy meg tudja adni nekem azt, amire az enyémhez szükségem van! Hogy olyan finom, lágy, érzékeny, lélekteli energiáim vannak, hogy muszáj volt mellém valaki, aki megadja a matéria ismeretét és általa lehetővé válik az, hogy TELJESSÉGBEN élhessek! Hogy ne csak lélekben, ne csak érzelmileg teljesedjek ki ebben az életemben, hanem a fizikai síkon, az anyagban, a testben, a pénzt és fizikai jólétet jelentő minden dologban megélhessem azt a teljességet, amire eleve születtem!

Csak álltam, hallgattam őt és alig hittem a fülemnek. Tudtam, már átláttam, hogyan működik ez az egész. Hirtelen megértettem, hogy az én felemelkedésemhez és teljességemhez ő vállalta, hogy alacsonyabb rezgésszintre viszi le az energiáit – mekkora áldozat ez egy másik lélektársunktól!!! Hirtelen átláttam, hogy ezért kellett nekem egy másik családtagomtól napi szinten testi bántalmazást elszenvednem, mert így tudtam függetleníteni magam a fizikai síktól és megtalálni a saját belső, spirituális középpontomat, felfigyelni a lelkem halk hangjára, érzékelni a láthatatlant. Megértettem azt is, hogy éppen az a sok trauma kellett ahhoz, hogy azokat a képességeimet kifejlesszem, amik felemeltek oda, ahol most vagyok…

Csak álltam és képtelen voltam többé utálni az apámat.

Most kicsit azért túlzok. Mert eddig sem utáltam. Szerettem, csak másként… Távolról és tiszteletből. De ekkor és itt, valami végérvényesen megváltozott. Mindig tudtam, hogy minden értem van és minden úgy van rendben, ahogy van. De most, hogy feltárultak a miértek, elakadt a szavam is. Tudtam: soha többé nem tudok azzal a szemmel nézni rá, mint eddig. Ez az érzés furcsa volt, szokatlan, de jó. Nem nehezteltem rá már rég, mégis, nem annak a Fénynek láttam, ami. Innentől azonban mindez teljesen megváltozott.

Megöleltük egymást és vele is pár szót beszéltünk még, majd elbúcsúztunk. Megtörtént, aminek meg kellett történnie.

Véget ért a meditáció.

Angival még beszélgettünk egy darabig. Nekiálltam a sütinek, amit estére hoztam, főztem magunknak egy teát és közben éreztem: azonnal fel kell hívnom aput. Most. Nem várok holnapig.

Felhívtuk. Angi is belenevetett a telefonba, meg én is. Csak úgy. Szeretetből. Éreztem, meglepődött egy kicsit, hogy ez a két lökött spirinő ilyen késő este még felhívja őt, csak úgy. De jólesett neki.

Másnap könnyebben ébredtem és még mindig az járt a fejemben: milyen furcsa… soha többé nem tudom utálni az apámat… mi lesz most? 🙂 … persze, mindezt magamban nevetve mondogattam, direkt túlozva kicsit… mert hát addig sem utáltam… csak olyan vicces így…

 

Zentai Anna

2020. október 24-26.

Fotó: …hát ezt még a nyáron csináltam az Angiról, amikor forrásvízért mentünk és a hegyen sétálgattunk…

Angikám honlapja és elérhetősége, amit szeretettel ajánlok mindenkinek:

Home