Mi a jó a gyereknek?

Mostanában meglepően sokfelől kaptam ebben a témában kérdéseket, és bár régen nagyon sokat írtam erről, úgy tűnik, hogy most újra elő kell venni ezt a témát.
A kérdés tehát az: ha felismertem, hogy a kapcsolatom nem jó, nem működik, nem igazi, nem méltó egyikünknek sem, hogy tovább kell lépnem, de ott a gyerek, akkor mi a jó? Az, ha maradok, vagy az, ha megyek?
Számomra ez soha nem volt kérdés. Olyannyira nem, hogy amikor még nem tanultam az ember és a psziché működéséről és 2006-ban elváltam, akkor az egyik fő motivációm pont az volt, hogy van egy gyerekem, akiért felelősséggel tartozom és biztosan nem akarom, hogy olyan energiában nőjön fel és olyan mintákat kapjon, amilyenekben addig kapcsolódtam! Éppen ő is az, akiért lépnem kell.
Már akkor tudtam, ösztönösen is, hogy a gyerekem továbbviszi azokat a kapcsolati mintákat, amiket a szüleitől lát. Mert lényegében nem szavakkal, nem tanítással nevelünk, hanem az ivódik be mélyen minden gyermekbe, amit lát és érzékel.
Miután én magam is megéltem gyermekként, hogy milyen egy rossz párkapcsolatban élő szülőkkel élni, és ez maga volt a pokol, így egyértelműen tudtam, mit nem akarok a gyerekemnek és azt is, hogy mit igen.
Ez nem függ attól, hogy van-e veszekedés, vagy feszültség. Nem kell, hogy látványos legyen az állapot. A gyerek ettől még olyan tiszta érzékeléssel, fogékonysággal rendelkezik, hogy levesz mindent a környezetéből. Tudattalanul is veszi át a mintázatokat. Ezért is szeretem azt a kérdést feltenni ilyenkor, hogy szeretnéd-e azt, hogy a gyerekednek ugyanolyan legyen a párkapcsolata, mint a tiéd?
Na, itt már kemény elgondolkodások szoktak következni…
..és ilyenkor jönnek aztán a kifogások. Pl. az, hogy a gyerek így meg úgy… de ilyenkor valójában csak takarózunk a gyerekkel és észre sem vesszük, hogy gyártjuk a kifogásokat, mert félünk lépni az ismeretlenbe, mert az komfortzónán kívüli.. Mert a valódi boldogság az komfortzónán kívüli! Vagy az, hogy ‘de én szeretem őt..’ Ez is egy csapda, amivel önmagunkat csapjuk be. Mert összekeverjük azt, hogy emberileg szeretünk valakit, azzal, hogy nőnek/férfinak is szeretjük-e! Nem mindegy. Mert emberileg bárkit szerethetünk. Az viszont, hogy ki az, akit nőként/férfiként is szerelemmel szeretünk, akire rábíznánk magunkat egy életre, bizalommal, mert méltónak érezzük a kapcsolódást, az egy másik kategória.
Márpedig mindenki megérdemel egy méltó, kiteljesedett, boldog, egészséges párkapcsolatot és egy erre épülő, boldog családot. Boldog gyerekekkel, akik nem a szülei elfojtásait és áldozatprogramjait viszik tovább, hanem a fekszabadultságot, ami önmagunk őszinte megéléséből ered!

Zentai Anna

Kép: Pinterest