Glastonbury II. rész

Meg sem próbálok útibeszámolót írni Avalon földjéről, mert úgy érzem, nem is tudok. Egyszerűen csak, ha valami ki akar jönni, azt leírom. …és bizony, van itt valami, ami még fontos, hogy tudatosodjon bennünk és már jó ideje bennem van.

Magyar vagyok, magyarnak születtem és mindig is leírhatatlanul boldog voltam ettől és büszke arra, hogy ide tartozom. Az első nagy élményem ezzel kapcsolatban 13 évesen, Görögországban volt, amikor megéreztem, hogy mit is jelent ez. Később, a kétezres évek elején aztán nagy erőkkel fedeztem fel ennek jelentőségét és az őseimtől eredő bölcsességeket. Nem szokásom reklámozni – aki ismer, az pontosan tudja -, hogy mennyire elfogult vagyok mindezzel, most mégsem tudok szótlanul elmenni amellett, amit Angliában tapasztaltam.

A Föld minden nemzete ébred, minden lélekcsalád, mindenki, ebben nincs kivétel. Ám mindenki másképpen, a saját minőségének megfelelően. Kata erről is szólt pár szót, hogy miben más az angol és a magyar emberek ébredése, emelkedése. Most azonban nem erről akarok írni, hanem arról, amit sokan már tudnak, de még többen még nem és amit én is csak tapasztalás alapján fedeztem fel.

Hónapok óta jöttek ehhez a mozaikdarabkák. Festőművész barátom mesélt arról, hogy Edward Burne-Jones egyik nagy műve az ‘Artúr király elszenderülése Avalonban’ című festmény, amelyet 1881-ben kezdett festeni és 18 éven át dolgozott, míg elkészült. A festményen számunkra az a rendkívül érdekes, hogy a Magyar Szent Korona szerepel, ám nem akármilyen megjelenítésben! A Korona ugyanis a földön van. Mondhatjuk úgy is, hogy a földön áll! Ehhez a legérdekesebb adalék az, hogy ebben a korban csakis élő személyeket jelenítettek meg különálló módon, önmagukban a földön állva, tárgyakat, pláne szakrális tárgyakat, ereklyét, koronát biztosan nem! Tehát aki ezt a művet festette, egyértelműen tudta, hogy a Szent Korona élő személy!

Hozzáteszem még ehhez, hogy Kozsdi Tamás beszél az égi hierarchikus rendszerekről, ahol vannak a nagy földőrzők és felettük áll az égi hatalom, itt pedig elmondja, hogy a Szent Korona és az Excalibur egymás mellett ülnek az asztalnál! Tehát konkrétan a testvériség jelenik meg, a két nemzet között. Nyilván rengeteg más tudásanyag és információ is rendelkezésre áll még erről, én most e kettőt említettem meg, ami számomra nagy felfedezés volt.

Akárhogyan is nézem, Glastonbury más. Történész fiam egy kérdésem után egyből lelkesen magyarázza, hogy melyik nemzet mit hoz magával, ebből kifolyólag milyen múlttal rendelkezve, milyen lelkiséget, mentalitást mondhat magáénak (az angol gyarmatosítások és az abból eredő gazdagodás mellett a magyarok kizsákmányolása, pusztítása, az ország újra- és újralerombolása össze sem hasonlítható gyökereket mutat) és ez nyilvánvalóan érezhető és látható különbség.

Ami leginkább megfogott engem és a lányokat is, az a spiritualitás nyílt és egyértelmű FELVÁLLALÁSA. Az, hogy gond nélkül, megkérdőjelezés nélkül, ítélkezés nélkül élik ezt. Nem kérdés, hogy a láthatatlan létezik, működik és hogy ez normális. Nálunk ez még csak kisebb körökben, csoportokban, szűken van meg és a legtöbb magyar ember elmondja, hogy a családjában, vagy a faluban, városban, ahol lakik, fekete báránynak érzi magát. Hogy azt gondolják mások, hogy nem normális, hogy fura, hogy rossz szemmel nézik azt, ahogyan él, öltözködik, beszél, vagy gondolkodik. Ehhez képest ott lenni, abban a környezetben, ahol EZ a természetes és az alapvető, elképesztően felszabadító és megerősítő volt! …és nem csak Glastonburyben, hanem nyugatabbra, Tintagelben, vagy a Tündérek vízesésénél ugyanúgy.

Azt gondolom, hogy ez az egyik legfőbb hozadéka annak, hogy ide utazik valaki: hogy megerősítheti abban, amit már eleve tud és ahogyan élni érdemes.

Emellett, ahogyan megérkeztünk ebbe a térbe és elkezdődtek a szertartások, ahogyan kapcsolódtunk a szakrális helyekkel, egyértelműen jött többünknek is a hívás, hogy az ottani és itteni szakrális helyeket össze kell kapcsolnunk. Valami hozzánk is meg akar érkezni ugyanis, hamarosan, ami ott már elérhető, hiszen ott valóban vékonyabbak a fátylak. Nálunk is rengeteg erős szakrális hely van (mondom, elfogult vagyok, tehát ebbe ne is menjünk bele 🙂 ), de az, hogy ezt nagyobb területen és emberek között is megőrizzük, nyitva hagyjuk, éljük, ezt még csak most, ezután fogjuk meglépni – bízom benne, illetve tudom is látni magam előtt.

Nehéz leírni azt a tapasztalást, mert belső megélésekről, érzetekről, érzésekről van szó, amire – gyakran mondom – szerintem nincsenek is szavak. Másképp érzékeltük az időt és sok mást is, ami akkor vált még világosabbá, amikor hazajöttünk és rácsodálkoztunk.

A legfőbb tanítás talán az, hogy itthon, itt is ugyanúgy tudjuk élni, magától értetődő módon, természetesen, a mindennapokban a szakralitást. Kérdőjelek nélkül. Nyíltan vállalva, gondtalanul. Hogy ugyanúgy vigyázzunk a szent terekre, a vizekre, a fákra. Ugyanúgy éljük a bőséget, a békét, a szentséget, az ítéletmentességet, de ezt nem csak magunkban, hanem a kapcsolódásokban is. Hogy ne tartson vissza az, ha azok, akik még nem látnak, azt mondják, hogy nem vagyunk normálisak. Hát nem is akarunk a jelenlegi normáknak megfelelni, mert azok nincsenek rendben. 🙂 Kapcsolódunk viszont a magasabbhoz, az égihez, amit szent szolgálat megnyilvánítani itt, a földön is.

Zentai Anna

Fénykép: Glastonbury, White Spring – ahol két forrás ered egyszerre, egy vörös, vasas, női minőségű (lásd a menstruációs vért) és egy tiszta, lágy, átlátszó avagy fehér, férfi minőségű – tehát a két minőség egysége van jelen.