A legsötétebb árnyék…

Akartam írni a vasárnapi napról. Nagyon erős volt. A Vénusz együttállt a Skorpió szívével, az Antares csillaggal és így, ketten küldték el ezt a varázslatos fényerőt a Lilithnek, akivel kvadrátban kapcsolódtak. Napok óta beszélgettünk erről egy kedves terapeuta barátnőmmel, de írni nem volt időm róla, a folyamatos munka miatt… Ideje jött gyógyítani a Lilith-típusú sérüléseket, áttörést érni el abban, ahogyan Nő és Férfi egymáshoz kapcsolódik… régóta általános tendencia volt, hogy a nő felébredt és a férfi csak alszik… hogy a férfi megtagadja a nőt, a nő meg kivonul a sztoriból…

Nos, ez most megtört. Változás van és innen kezdve további változások jönnek. Mindenkinél. Ez a jó hír.

Vasárnap az egyik kis, zárt körű asztrós csapattal voltunk… ma már csak terápiás csoportnak hívom ezeket. Felállítottuk az elemzett társunk elakadását és amikor apa – a szeretett férfi – belépett a körbe, azonnal kiderült a legnagyobb gát… teljesen csukva volt a szeme… mély fájdalom volt benn… gyógyítottuk… és kinyílt. Csodálatos szeretet-egység lett a végeredmény.

Közben álmodunk… napok, hetek óta… sokan… erőseket.. mélyeket… mindenki mondja.. megosztja velem. Én is álmodtam. Iszonyúan erős, mély álmok jönnek most, ezt jeleztem is előre… és párhuzamosan a bennünk zajló folyamattal, jönnek elő bennük is a mélységeink… a tudatalatti egyre erősebben üzen. Belőlem fekete piócák hulltak ki… és milyen jó érzés volt… szabadulok, végre… tudtam… A tavalyi életre szóló, nagy oldásomhoz képest, ez talán most még erősebb lehet.

Aztán jött a mai nap.

Egyre inkább látom, hogy ez már a Plútó. Iszonyúan rövid idő alatt először a magasba repít, oda, ahol még sosem voltunk, aztán zuhanás a mélybe… jó esetben oda, ahol még sosem voltunk… hogy az elakadás feloldódjon és a fény betörjön… de ehhez pokolra kell menni. És aki mer, az nyer!

Már dolgozott bennem ez is, napok óta… azt hittem, párkapcsolati az elakadás… és nem. Az már rendben van. Anya volt az. Anya, de nem az, aki most anya, mert a mostani anya már nem az, aki volt… mintha egy másik élet lett volna, úgy éreztem… Az a sokkos, megrendült, magányos lány szakadt fel, aki bántalmazva volt. És leküldtek. Megszeretni. Megvígasztalni. Megölelgetni.

Kaptam hozzá egy zenét. Hosszút. 11 perceset. Hogy menjek azzal… Leoltottam a villanyt, mert éreztem, kell a sötét. Le kell mennem hozzá… meg kell találnom. Nehezen jött. Zokogtam. A padlón. Nem képletesen. Ott feküdtem és zokogtam. Jólesett.

Aztán a fotelbe ültem. Sírtam még kicsit. Kerestem őt. Hagytam. Már velem volt. ..és akkor megöleltem… ott tört fel igazán valami… hogy ez az az ölelés, amit nem kapott meg. Soha… Soha.. Soha.

Sokáig öleltem. Nem én sírtam. Ő sírt bennem. Kisírta a hiány fájdalmát. Néha nem is tudtam, mi történik, csak hagytam. Aztán jobb lett. És mintha megtörtént volna ott, akkor egy fogadalom. Hogy mostantól vigyázok rá. Hogy nem engedem méltatlan helyzetekbe. Hogy sokkal jobban megbecsülöm.

Visszajöttem. Újra felhívtam a barátnőmet. Megtörtént – mondtam. Tudtam, tudtuk – menni kell még mélyebbre is, de nem most. Meglesz az is, hamarosan. Beszélgettünk… és akkor egyszer csak jött egy sms. Tudtam, hogy ki írt. Ő volt. Az a fiú… hálás vagyok érte. Mélyen megérintett. Én is őt… hát megírta. Őszintén. Milyen szép ez… milyen nagy dolog egy férfitől, ha meri megmutatni magát…

De még gyógyulni kell. Olyan időben vagyunk, amikor akkora hatalmas ajándékot akarnak adni nekünk, hogy még sokan nem bírjuk el! Nem bírjuk, mert annyi fájdalom van a szívekben… Annyiszor bántottak, fájtunk, megszégyenültünk, megaláztak, kitagadtak, elűztek, ütöttek-rúgtak-vertek, sokszor nem csak lélekben, de fizikailag is… De ezen már ideje túllépnünk. Mert nem dédelgethetjük tovább a sérüléseinket! Bármi volt, az már a múlt! Nem cipelhetünk tovább ekkora súlyokat! Fáj, igen, iszonyú, igaz, szörnyű volt… De ha nem tesszük le, megbénulunk a súlyok alatt és nincs út előre és nincs ajándék… nem rágódhatunk már ezeken és nem kereshetjük kint a megoldást, mert az bennünk van, mindig is bennünk volt…

Teret kell készíteni az újnak. De ehhez le kell szállnunk a lelkünk legmélyebb, legsötétebb bugyraiba. A saját poklainkba. Ott begyógyítani azt, aki a legjobban fáj bennünk! Mert a Férfi és Nő nem egymással küzd. Nem egymással van a gond. Nem a másikban kell keresni a hibát. Nem egymással acsarkodni, nem egymásra mutogatni!

Hanem saját magunkban megtalálni azt a kicsi ént, azt a gyermeket, aki sérült. Mert a másik csak tükre annak a fájdalomnak… és nem ő tehet róla. Meg mi sem tehetünk róla. Hagyjuk már a hibáztatást… Bármit tett, vagy nem tett, vagy mondott az a másik, azzal csak fellebbentett egy fátylat, amivel kitakartuk saját magunk elől azt a részünket, aki fájt. Mi vagyunk azok, akik sérültek! A másik csak rámutatott… akár azzal, hogy elhagyott, akár azzal, hogy mondott, vagy nem mondott, vagy tett valamit, vagy nem tett, mindegy… Az a fájó gyermek reagált rá, aki bennünk él. Őt kell gyógyítani és nem a másikat…

Hálás vagyok mindenkinek, akinek a tükrében megláttam önmagamat. Hálás vagyok, hogy olyan barátaim vannak, akik leküldenek a mélybe, fogják a kezem és kísérnek és megtartanak. Hálás vagyok mindenért…

A Plútó mindjárt belép a Vízöntő jegyébe. Hihetetlenül hatalmas felszabadító energiát hoz magával, hogy mindent kitisztítson, hogy megnyissa az eddig zárt csapokat… de a Plútó a tudatalatti. Az ÁRNYÉKÉSZÜNK! Az árnyékunk az, amivel ideje van szembenézni! Minden igazi, belső út ezen keresztül vezet. Hiába akarunk kitérni. Nincs más út. Fejlődés csak akkor van, ha szembenézünk azzal, ami a legsötétebb, legrejtettebb, legfélelmetesebb, legmegtagadottabb részünk! …és megszeretjük.

A legsötétebb árnyékunk megszeretése az igazi fejlődés és a legszebb ajándékok elhozója.

Zentai Anna

Kép: Pinterest