A tudatlanságra való hajlandóság
A probléma azért van, mert valamit nem tudunk.
A megoldás megtalálása az, amikor valamit megtudunk. Felismerünk, megismerünk, megértünk, rájövünk.
A kettő közötti különbség tehát az, hogy vagy tudok valamiről, vagy nem.
Tehát ha megoldást keresek valamire, akkor ahhoz el kell ismernem, hogy valamit nem tudok!
Vagyis hajlandónak kell lennem arra, hogy belássam, önmagam felé, hogy nem tudok, nem értek, hogy valamiben még tudatlan vagyok.
(Ennek köze sincs önbántalmazáshoz, önkritikához, önostorozáshoz vagy önhibáztatáshoz. Ez csupán egy hajlandóság, valami nagyobb felé. Ami pedig sokat tesz hozzá, az az önmagunkkal való gyengédség és mély együttérzés! Úgy tekinteni saját tudatlanságunkra, mint a gyermekünkére, akit a világon a legjobban szeretünk, minden feltétel nélkül.)
Manapság sokan érzik azt, hogy már magas szinten vannak és sokat tudnak. Ez önmagában még nem baj, hiszen ez sok esetben így is van. Ám van egy alapvető hozzávalója a valóban magas szinteknek és annak, hogy valódi megoldásokat találjunk a dolgainkra.
Ez pedig az ALÁZAT.
Arra, hogy beismerjem, hogy valamit nem tudok, csak alázattal együtt vagyok képes.
Ha az alázat hiányzik, akkor továbbra is azt erősítem, hogy tökéletes vagyok, de a probléma továbbra is fennáll, nem oldódik meg. Ilyenkor aztán meghasonlunk: látjuk saját nagyszerűségünket, bölcsességünket és feszülünk, mert ott vannak a megoldatlanságok is.
Ilyenkor szoktam mondani: emberi dolog. Minden rossz érzés, minden kellemetlen állapot. Nem bántani kell érte magunkat, hanem megélni minden hangulatunkat, érzésünket. Ez visz tovább.
Ami pedig megnyitja a lehetőségeket, az tehát mindig egy mély alázattal teli hajlandóság arra, hogy elismerjem: még nem tudok mindent. Talán még nem is vagyok ott, ahol azt gondolom…
Minden olyan folyamat, amiben hajlandó vagyok feladni az egómat, közelebb visz a szívemhez és el tudja hozni a végső megoldást.
Megéri! <3
Zentai Anna
Kép: Pinterest