Nyitva vagy Zárva?
Nyitva vagy Zárva?
Mivel egyre több helyzetben találkozom azzal, hogy lelkileg sérült emberek több-kevesebb sikerrel megpróbálják lehúzni az örömben és békében élő társaikat és az alábbi szituációkról nem látok elegendő írást, a félreértésekről annál inkább, hát ejtsünk szót erről is.
Általában véve vannak nyitott és zárt emberek. Mindenki ugyanazt az utat járja, mindenki megél fájdalmakat, sérüléseket, mégis mindenki másképpen dolgozza fel ezeket. Vannak olyanok, akiknek nagyon gazdag a lelkiviláguk, érzelmesek, érzékenyek, amolyan lélekteli személyiségek. Ők azok, akik nyitottak és tudnak kapcsolódni másokhoz, szívesen kapcsolódnak, szívesen nyitják meg a lelküket, önmagukat a másik felé és valóban őszintén adják önmagukat egy kapcsolatban. Ellenben vannak olyanok, akik zártabbak. Elzárkóznak, nehezebben nyílnak, vagy akkor is, ha látszólag nyitottak, valójában csak felszínesen tudnak kapcsolódni, a lelküket erősen védik. Nem csak önmagukat zárják be, hanem másokat is. Mindez azért van, mert olyan mély sérüléseket hordoznak magukban, amelyek miatt nem engedik újra kinyílni magukat. Éppen ezért túlzottan óvatosak, elszigetelődnek, zárnak, elfojtanak. Így azonban valódi kapcsolatokat sem tudnak építeni, hiszen nem éreznek mélyen, vagyis felszínesek.
A két személyiségtípus között is rengeteg árnyalat van, ugyanakkor jó tudni, hogy egy nyitott és egy zárt ember is megélhetett ugyanolyan mértékű fájdalmat, bántást vagy sérülést – csak az a különbség kettejük között, hogy a nyitott fel tudta azt dolgozni! Foglalkozott vele, vagy dolgozott önmagán, tett érte, kisírta és megértette, vagy bármi volt is, de ‘feldolgozta’! Éppen ezért újra és újra mer nyitni. Meggyógyult és újra kapcsolódik, érez, ‘mer’ érezni. Az ő számára nem jelent gondot nyitni a világra, nem jelent gondot kapcsolódni, önmagát adni. Mindezt őszintén, tiszta szívéből teszi és nem feltételez semmilyen negatív reakciót.
A zárt ugyanakkor nem érti ezt az egészet. El sem tudja képzelni, hogy milyen ez az állapot, vagy a múlt feldolgozatlanságai miatt azt képzeli, hogy ez az állapot jelenti a következő sérülések bevonzását. Holott mindez illúzió – a múlt rossz élményeinek maradéka, amellyel még nem foglalkozott eleget, amelyet nem tudott még letenni, amelyet most is magában cipel. Az is meglehet, hogy érdekeket lát ott is, ahol nincs, mivel ő maga nem tud mást elképzelni, csak azt, hogy érdekből kapcsolódjon. Az érzéseket már nem meri működtetni és mélyíteni, hiszen már sokszor megjárta. A nyitott szintén tisztában van azzal, hogy sérülhet, de már nem fél ettől. Tudja, hogy a kapcsolatai csak akkor lesznek ‘igaziak’, ha ‘igazán’ önmagát adja – és azt is, hogy bármi van, úgyis megoldódik. Tehát kialakult benne a bizalom erénye is. A zárt ezzel szemben teljesen bizalmatlan – amivel egyben el is szigeteli magát az igazán bizalmas kapcsolódásoktól.
Nagyon fontos, hogy aki nyitott, ne hagyja elszívni, lehúzni az energiáját, ne hagyja befolyásolni magát azok által, akik még zártak! Ilyen helyzetek bármikor jöhetnek a hétköznapokban, akár egy baráti összejövetelen, akár új ismeretségek szerzése során, akár egy munkahelyi csapatmunkában, akár a közösségi oldalakon – bárhol és bármikor van lehetőségünk kapcsolódni, megmutatni önmagunkat, kimutatni az érzéseinket, megosztani a bennünk élő szellemi és lelki tartalmakat, azt mindig a szívünk szerint, a saját megítélésünk szerint tegyük! Nyilván kell valamilyen szűrőrendszer, de ha teljesen bezárjuk magunkat és mások hatására nem ‘adunk’, nem ‘kapcsolódunk’, az nem egészséges.
A hétköznapi kapcsolódásainkat is képes szétrombolni egy zárt személyiség, ha ezt hagyjuk, de akár a közösségi oldalakon is könnyű játszmákba csúszni. Gyakran lehet hallani arról, hogy azok posztolnak magukról sokat, akik kifelé élnek és egy képet mutatnak – de mi van, ha adott esetben ez éppen fordítva van? Egyáltalán nem biztos, hogy az, aki képes ‘megosztani’ önmagát és élményeit, valami ilyesmi okból teszi és egyáltalán nem biztos, hogy azok, akik semmit nem posztolnak magukról, vagy csak nagyon keveset, azok azért teszik, mert így érzik helyesnek, vagy kellően komolynak, érettnek önmagukat. Meglehet, hogy aki nem tud ‘megosztani’, az valójában olyannyira zárt és nem nyit kifelé, hogy éppen ezzel mutat egy hamis képet és öntudatlanul is az hajtja, hogy önmagát fennsőbbrendűnek érezve így próbál elhatárolódni, elszigetelődni és bezárkózni. Nem tud kapcsolódni, talán nem is mer, hiszen ha megosztana önmagából valamit, akkor bekapcsolnának a régi sérülései. Inkább zár, hogy ne adjon támadható felületet és közben éppen ezzel válik nyilvánvalóvá, hogy valami nagyon nincs rendben…
Meglehet, hogy aki képes ‘megosztani’ az örömét, vagy a gondolatait, csupán azért teszi, mert akkora nagy a szíve, hogy már túlcsordul és adni akar, adni mindenkinek, szépséget, örömöt, boldogságot, tudást, élményeket, mélységet, magasságot, bármit… Azt akarja, hogy mások is örüljenek vele együtt, hogy mások életébe is fényt tudjon csempészni, mosolyt, boldogságot és világosságot. Aki pedig kívülről látja ezt, az nem tud mit kezdeni ezzel a működéssel. Nincs rálátása, tapasztalata arról, hogy milyen teljesen nyitott szívvel élni, csak sérülései vannak ezzel kapcsolatosan. Az ő szíve még nem gyógyult meg. Magában cipel olyan mély – legtöbbször tudatalatti – berögződéseket, kipucolatlan traumákat és rossz élményeket, amelyek azonnal bekapcsolnak, amikor a nyitottsággal találkozik. Azok a magatartásformák, viselkedési gesztusok, amelyeket a nyitott működtet, számára érthetetlenek, nem tudja, milyen a lelki béke, a szívbéli öröm, így csak a negatív élményekhez tudja kötni mindezeket. A nyitottsággal való találkozás aztán működésbe hozza a rejtett, öntudatlan félelmeit, szorongásait, kudarcélményeit, fájdalmait – ezt pedig kivetíti a másikra és megítéli azért, mert nem érti a nyitott állapotot.
Gondolkodjunk hát el egy kicsit, mielőtt bárki bármit véleményezne rólunk! Az élet minden helyzetében így kellene, hogy legyen, a kapcsolódásinkban pedig különösen. Soha senkinek nincs joga megmondani, hogyan éljünk, mit csináljunk! Bármi is érkezik kívülről, meg kell tanulnunk határokat húzni és felismerni azt, ha adott esetben a másik ember a saját kidolgozatlanságaiból, sérüléseiből beszél és nem tiszta szívéből! Meg kell tanulnunk a saját szívünkre, a saját lelki hívásainkra hallgatni és önálló döntéseket hozni – így válunk szabaddá!
Ide kívánkozik még egy gondolat, amit épp ma egy kedves segítő kollegina monológján át kihallottam, de nekem is megfogalmazódott már, így csak korlátlanul és szabadon itthagyom:
Nem az jelenti az igazi szabadságot, ha bárhova elmehetünk, bármit megtehetünk, hanem az, ha letesszük a saját belső függéseinket és korlátozó, nehéz érzéseinket és ezektől felszabadulunk!
Zentai Anna
Képek: Pinterest
Az írásokkal kapcsolatos minden kérdést a Kapcsolat linken található címen lehet feltenni.