Ne hagyd magad!

Megint beszólt és észre sem vette.

Ők buliznak, te ott sírsz a sarokban, ő pedig egy flegma mosollyal odaveti:

„Jaj, hagyd már! Gyere, inkább érezd jól magad! …Hallod? ..Na, figyelj… Lépj túl rajta! …Most mit sírsz? Hagyd már, ne is foglalkozz vele…! „

…

Amikor fájdalmat élünk meg, amikor mélyen megsebez valami, amikor háborog a lélek, akkor vígasztalást keresünk.

Ugyanúgy, ahogy kintről, külső impulzusként érkezett valami, ami megsebzett, ugyanúgy várjuk, hogy megjöjjön kívülről az, ami begyógyítja, kisimogatja, lecsillapítja a háborgást. Ilyenkor nem lehet azt mondani a másiknak, hogy „lépj túl rajta”!

Miért nem?

Egyszerűen azért, mert ez nem így működik. Aki sír, aki fáj, az belső konfliktust él meg. Ez a belső konfliktus nem fog feloldódni attól, hogy egyszerűen nem veszünk róla tudomást! Ha feloldás nélkül úgy csinálunk, mintha nem lenne semmi gond – holott a lelkünk továbbra is fáj, szenved, kínokat él meg – akkor ezzel valójában annyit teszünk, hogy lenyomjuk a mélybe, a tudattalanba azt, amiről NEM AKARUNK TUDOMÁST VENNI. A probléma ugyanakkor nem megszűnik, hanem mély, belső feszültséggé alakul. Idővel aztán egyre jobban forrong bennünk, majd vagy elemészt, vagy a hasonló helyzetekben vulkánként tör ki, egyetlen pici impulzus feleleteként is.

Ha fáj, akkor fáj!

Nem, nem lehet elnyomni. Az elnyomott fájdalomból feszültség, majd indulat lesz, majd pedig betegség. Nincs erre szüksége senkinek. Egyetlen embernek sem.

Az embernek megértésre és együttérzésre van szüksége. Elfogadásra és szeretetre van szüksége. Arra, hogy ne nézzék levegőnek az érzéseit, hanem figyelembe vegyék azokat. Arra, hogy elbeszélgessenek vele, úgy, hogy figyelembe vegyék az ő érzéseit is. Arra, hogy kimondhassa, bizalommal, ami fáj.

Ha mindig kikerüljük a konfliktust és nem nézünk szembe vele, akkor az életünk egy-egy pontján hatalmas lavinaként zúdul a nyakunkba az addig szőnyeg alá söpört összes teher. Az pedig nem kellemes – bár erősen ébresztő jellegű és hasznos ez is.

Zentai Anna

Kép: Pinterest