Miért hiszünk a konteónak?

Képzelj el egy kisgyermeket.

Képzeld el, hogy ez a kisgyermek ott áll, sarokba szorítva és retteg.

Ott van előtte egy felnőtt. Vagy több. Tökmindegy.

Ott magasodik fölé, nagy, erős energiával, amit ez a gyermek érez.

Érzi a rezgéseket, érzékeli a dühöt, az erőt, az uralmat, a hatalmat, a támadás, az ellenkezés energiáját. Fél. Retteg.

Ez a kisgyermek nem tud felelősséget gyakorolni afelett, hogy uralja a helyzetet és kiszabaduljon belőle, mert ott van előtte egy fizikailag nála jóval nagyobb ember, aki uralja őt, aki hatalmat gyakorol felette és az akaratát erővel érvényesíti rajta.

Ennek a kisgyermeknek nincs lehetősége másra, mint arra, amit rákényszerítenek. Minél többször éli ezt meg, annál inkább beivódik az idegrendszerébe, a zsigereibe, a tudatába, tudatalattijába, a sejtjeibe, hogy nincs kiút, hogy nem ő uralja a helyzetet, hogy ő a kicsi, hogy van egy nála nagyobb erő, hogy annak engedelmeskednie kell, különben rosszul jár, hogy nem tud cselekedni, nem ő irányítja a helyzetet, hogy el kell nyomnia az akaratát, az érzelmeit, akár a vágyait és szükségleteit is. Nincs más megküzdési módja, mint az, amit éppen kitalál magának a kis fejecskéjében, talán a remény, valamiben, egy szebb jövő, egy váratlan megoldás, ami még láthatatlan, ami majd eljön, de nem itt és most van, az biztos.

Aztán ez a gyermek felnő. Magában hordva, a zsigereiben, az idegrendszerében, a sejtjeiben és pszichéje mélységeiben ezeket a rezgéseket és programokat. Hogy nincs mit tenni, hogy ő a kicsi, hogy meg kell felelni, nincs kiút, a nagyok irányítanak, hogy egy külső hatalom uralkodik felettünk.

Itt van egy felnőtt ember, aki belül, tudat alatt, még mindig ugyanazt a sérült belső gyermeket éli önmagában, de tényleg fogalma sincs róla. Ismétli a megszokott köröket. Jön egy helyzet és számon kérik rajt, hogy miért álmodozik, hogy miért nem vállalja a felelősséget, miért hisz el mindenféle összeesküvés-elméletet és miért nem csinál valamit. Ő pedig a megszokott köröket futtatja a tudatában, mert nem tud mást: van a nagy, külső erő, ami az egész helyzetért felelős és az uralkodik, ő nem tehet semmiről.

Milliárd ilyen felnőtt ember él jelenleg ezen a bolygón és hibáztatja egymást azért, hogy így működik. Ítélkezünk egymás felett, mert látjuk, hogy hogyan kellene működni a másiknak. Talán van benne igazság. Sokszor van és sokszor tényleg jól látjuk. Lehet, hogy mi már csináljuk. Lehet, hogy ő még nem állt bele. Lehet…

De kicsit sem számolunk azzal, hogy az, hogy a másikat leszidjuk, lehordjuk, bántalmazzuk, elítéljük, mit vált ki és mennyire hasznos. Nem értjük, hogy miért hisz el olyan dolgokat, amiknek a forrását sem ismeri, amire nincs fizikai bizonyíték, hogy miért a kormánytól, hatalmi rendszertől vagy egy égi csodától vár megoldást, vagy miért azt hibáztatja, esetleg a karmát, az Istent, az időjárást, a cégeket, gyárakat, a másik embert, a kitudjamégkicsodát, ahelyett, hogy tenne valamit. Hát azért, mert megszokta, hogy tehetetlen. Mert kicsiként sem volt más lehetősége és az elme a megszokottat ismételgeti, csak más formában.

Szóval, ha tágabb nézőpontból ránéznék a másikra, aki felett éppen ítélkezünk, akkor lehet, hogy elszégyellnénk magunkat. De nem kell, mert az sem visz előre, sőt, alacsonyabb rezgésszinten tart, ami szintén nem hasznos.

Mi lenne, ha egyszerűen csak elkezdenénk nem ítélkezni? Abbahagyni azt, hogy egymásra fröcsögünk és simán csak tennénk a dolgunkat, jó példát mutatnánk, a másik meg ha akar, majd követ? Ha nem, akkor az az ő döntése, ha máshogyan vélekedik, az az ő dolga. Mi lenne, ha simán elfogadnánk, hogy mindenki abban hisz, amiben akar és nem ítélkeznénk, mert nem láthatjuk, hogy miért működik úgy a másik? Hiszen még a saját működésünket sem látjuk át igazán…

Mi lenne, ha megpróbálnánk az ellentétes véleményeken túl is megfogni egymás kezét, megértőnek lenni és higgadtan megbeszélni a dolgokat – vagy hallgatni és csinálni, amit mi magunk jónak látunk?

A békés, nyugodt szív ismérve, hogy nem foglalkozik másokkal, hanem teszi a dolgát, cselekszik és ennyi. A példamutatás elég inspiráció annak, aki már készen áll rá.

Zentai Anna

Kép: Pinterest