Kísértés vagy irányfény? – avagy mitől fél a férfi?
Boszorkányok és üldözőik
Ugye, mindenkinek ismerős a kosztümös filmek azon jelenete, amikor a hamvasan tiszta, gyönyörű nőre rákiáltják, hogy boszorkány, mert megbabonázza a férfiakat és az elfojtásokkal teli, kiéhezett, tudatlan férfiak serege hadjáratot indít ellene, hogy vessék máglyára, akasszák fel, vagy fojtsák vízbe azonnal, mert egyedül ő tehet a szenvedéseikről…? …a szerencsétlen, ártatlan nő meg csak néz, nagy, könnyes szemekkel, nem is érti az egészet és hiába próbálja védeni magát, hiába fáj mélységesen ez az igazságtalanság, mégis beindul a lejárató és gyilkoló gépezet.
Nincs ez másképp napjainkban sem. Más formában, de ma is jelen van egy fajta tudatlanság az emberekben és ennek okán újraéljük őseink fájdalmait, megaláztatásait, kínszenvedéseit – de nem azért, hogy ismételjük, hanem azért, hogy megtalálva a megoldást, begyógyítsuk a sebeket, feloldjuk a fájdalmas traumákat, fénybe emeljük a tudatlanság önző, lehúzó, ártó erejét és világosság érkezzen a szívekbe és a tudatba! Hogy kilépjünk végre az ördögi körökből és abbahagyjuk egymás és önmagunk bántalmazását.
Évek óta kapok leveleket olyan nőktől, akik arról írnak, hogy szeretnek egy férfit, jónak és szépnek látják őt, méltónak találnák megosztani vele a szerelmüket, különleges, földöntúli kapcsolódást éreznek vele, látják-érzik őt a távolból is, ami számukra rendkívüli – és a férfi fél, megijed, retteg tőlük, boszorkánynak kiáltva ki őket, azzal vádaskodik, hogy megbabonázták őt és valami sötét misztikumot képzel a nő köré, amitől menekül. A nő pedig nem érti, mi a baja a férfinak és miért képzel ilyen hülyeségeket. Akinek nem ismerős a helyzet, ne is olvasson tovább. Akinek igen, már az elején ráismert…
Miért van ez és mi a megoldás?
Nyilvánvaló, hogy itt valami nagyon nem stimmel és ennek egyik okát abban látom, hogy az átlagembernek halvány fogalma sincs arról, hogy mi a valódi spiritualitás. Valami misztikus valótlanságot társítanak ide, pedig nagyon is a valóságról van szó, ám nem abban az értelmezésben, ahogyan azt sokan vélik. A nők legtöbbször fogékonyabbak a spiritualitásra, a férfiak pedig materiálisabbak, de ez sem törvényszerű, mert lehet fordított is a helyzet. Én is ismerek olyan kapcsolódást, ahol a férfi a spirituálisabb és a nő a földhözragadottabb. (Direkt nem írom azt, hogy ‘racionális’, mert ez a szó nekem már mást jelent. Amióta látom, hogy a látszat, a felszín mennyire nem tükrözi sokszor a valóságot és a láthatatlanban van az igazság, azóta ez utóbbit gondolom racionálisabbnak. Példa: megetetnek velem egy szelet sütit és várják, hogy megdicsérjem, hogy milyen finom, pedig nem ízlik. Mégis azt mondom, hogy finom. Tehát a felszín csak maya-fátyol, illúzió, a valóság mögötte van! Gyakran nem látható, ám érezhető!)
De térjünk vissza a fenti helyzet egyik okához, ami a spiritualitásról való fogalomzavar. Éppen tegnap tanúja voltam egy beszélgetésnek, amelyben egy hölgy kíváncsi lelkesedéssel próbálta magyarázni egy férfinak, hogy vannak, akik látják az emberi aurát, mire a férfi gúnyosan nevetve lezárta volna azzal, hogy ez olyan, mint a “tévés jósok”. Na, itt is vagyunk a probléma lényegénél – valaki úgy ítélkezik, hogy semmilyen ismerete nincs arról, amit megítél. Tény, hogy rengetegen vannak, akik megrekednek a jóslás, a babona szintjén és ezzel valami nagyon ferde képet festenek az ezotériáról és azokról is, akik ezt már magas szinten művelik. Pedig az ‘ezotérosz’ szó ‘belsőt’ jelent! A spiritualitásból a ‘spirit’ szó lélek, avagy szellem, különböző olvasatokban. Vagyis gyakorlatilag semmi másról nincs szó, mint önismeretről! Megismerni a láthatatlan működéseket, amelyek a látható gyökerei. Aki igazán spirituális, már eltávolodott attól, hogy mások mondják meg, milyen ő és mi fog vele történni – éppen az önirányítás az, amire törekszik, de úgy, hogy nem másokban, hanem önmagában kutat, keresgél. A valódi spiritualitás tehát lélekismeret. Hozzá tartozik, hogy elismerem, hogy van lelkem, van egy részem, ami nem látható, vannak érzéseim, megérzéseim is és ezekkel foglalkozom is! Amikor rátalálunk saját belső vezettetésünkre, az felemelő élmény. Az, aki nem ismeri el önnön lelkének, belső világának fontosságát és saját belső vezettetését, nagyon távol áll még a valóságtól!
Ez tehát az egyik ok, amiért a férfiak megítélhetik a nőket, valami olyan megfoghatatlan, misztikus baromságot gondolva róluk, ami valójában nem felel meg a valóságnak. De mi a másik? ..és itt jön a lényeg!
A fent említett boszorkányüldözős helyzeteket nézhetjük abszolút tudományos, pszichológiai szempontból és nézhetjük spirituális szemlélettel is. Ha ez utóbbit veszem, akkor gyakran kiderülhet, hogy a nőnek olyan lélekemlékei vannak, amelyek előző életekből erednek. Ezekben az életekben igazságtalanul megégették, bántalmazták, csonkították, tehát valóban elszenvedett testi-lelki traumákat és ezeket hordozza magában, öntudatlanul. A férfi pedig szintén hordoz ilyen lélekemlékeket, de ő már arról, hogy félt ettől a nőtől, ettől az erőtől, amit akkor még nem ismert és megégette, bántotta a nőt. Emiatt aztán a félelem mellett még lelkiismeret-furdalás is kapcsolódik a lélekemlékhez.
A jelen életben ez a félelem irracionális, hiszen a férfi azt sem tudja, hogy mitől fél valójában, sötét erőket tulajdonít a nőnek, aki valószínűleg azt sem érti, hogy miért és mélységesen fájdalmasan éli meg ezt az igazságtalanságot, hiszen ő semmi rosszat nem tett, csak szeret, az pedig az általa ismert legtisztább érzés és állapot! Ugyanakkor, mivel a nő jobban odafigyel az érzéseire és jobban bízik bennük, mint a férfi, így biztos abban, hogy van kapcsolódás kettejük között és figyel is a jelekre, figyel az intuíciójára, jelentőséget tulajdonít az összekapcsolódásnak, ami nincs megerősítve a fizikai síkon. Ez a nőt bizonytalanná teszi és keresi a bizonyítékokat – de azt csak a lélek síkján, csak a spiritualitásban talál. A nő tud, a férfi tagad és már kész is az ördögi kör. Ráadásul a nő nagyon is el tudja rontani a helyzetet azzal, ha a férfinak erről az oldalról hoz fel bizonyosságokat, hiszen a férfinak téves hiedelmei vannak a spritualitásról és nem hogy elfogadó lenne ezzel, de inkább menekül ez elől. Így aztán a nő észrevétlenül áteshet a kétségbeesett manipuláció csapdájába, a férfi pedig annál inkább pánikol és menekül.
Tény, hogy volt(ak) olyan korszak(ok), amikor a valódi gyógyítókat és a valódi természeti tudást üldözték, a természettel való kapcsolatunkat direkt módon megszakították, rengeteg bölcs nőt pedig ártatlanul megöltek. A nő az igazságtalan bántás fájdalmát és szenvedésprogramjait, a férfi pedig az ismeretlen erőtől való félelmet és a tudattalan ártás megbánását hordhatja magában – de millió más lélekemléket is. Ezeket a fájdalmakat mind fel lehet oldani, a megfelelő módszerekkel ma már kezelhetőek.
De nézzük most a tudományosabb nézőpontot is! A pszichológia szerint minden felnőttkori elakadás visszavezethető a gyermekkorban megélt élményekre. Amire tudatosan már nem emlékszünk, az le van nyomva a tudatalatti síkra. Életünk teremtődését viszont javarészt a tudatalatti határozza meg! A tudat alatt bennünk élő hitrendszerek következményei az, ahogyan a kapcsolataink alakulnak. A fogantatáskor, a magzati korban megélt élmények, a csecsemő- és kisgyermekkorban megélt élmények mind elraktározódnak bennünk és már korán kialakulhat a nőben és a férfiban is az önbizalomhiány, illetve a nő átveheti anyától, nagyanyától a női sorsközösséget, a megélt szenvedést és keserűséget, átvállalva ezzel a mély szenvedésprogramokat – a férfi pedig a férfi programokat. Mire felnőtté válik, a nő csak azt veszi észre, hogy ennek következményeként a férfi elutasítja és vádolja őt, közben nem is érti, hogy miért. Pszichés értelemben itt nagyon leegyszerűsítve az történik, hogy a nőben mindezek miatt nem alakul ki az egészséges önbizalom, a megélt érzések által nem tartja elég jónak, értékesnek önmagát. Ahogyan a férfi sem…
Valójában minden emberben ott él mindkét aspektus: férfi és női. A női aspektusunk az érző, érzelmes, gyengéd, meghittségre és intimitásra képes, finom oldalunk, a lelkünk. A férfi aspektusunk a racionális, a direkt, az az oldal, amely vállalja és képviseli ezt az önvalót és ha kell, ki mer állni a külvilágba a valódi akaratáért. Ám ha ezt sérülés érte, akkor nem merjük vállalni az érzelmeinket, a valódi lelkiségünket, finom és gyengéd megéléseinket. Mivel a kapcsolataink tükörként működnek, ezért ez kivetül a külvilágba. Ha a nő nem áll ki önmagáért és nem képviseli lelke önvalóját, akkor a férfi is ezt fogja tükrözni. Ha viszont a nő stabillá válik, megerősödik önvalója képviselésében, akkor a férfi is ezt tükrözi majd! Önismereti téren, az önmunkában mindig alapszabály, hogy csak magunkon dolgozunk, nem a másiktól kell elvárni, hogy változzon.
Nézzük ugyanezt a férfi oldaláról: mivel már gyermekként azt tanulta, hogy “egy igazi férfi nem sír” “sírni a kislányok szoktak”, stb… ezért megtanulja elrejteni női aspektusát, azaz valódi, gyengéd érzéseit. Plusz a valódi vágyait is, mert nagyon sok családban sajnos az alapvető, természetes szexualitás is tabunak számít! Ez így együtt mind nagyon ártalmas, romboló magatartás – ilyenkor a tudatalattiba nyomjuk el azt, amit meg kellene élnünk. A tudatalattinak pedig természetszerű működése, hogy ami elfojtásként van jelen, pedig létjogos és követeli a részét az életünkben, azt úgy dobálja fel elénk, belső képekként (álomban, képzeletben, érzékelésben, fantáziában, hitrendszerekben, hiedelmekben, stb.), mintha valami félelmetes szörnyeteg lenne! Ezzel a sokkolással valójában a psziché hívja fel a figyelmet arra, hogy vegyünk végre tudomást a valódi érzelmeinkről! (Tudatos álmodás során is alapszabály: rémálmok esetén, amit betolakodónak érzünk, az csupán egy olyan lélekrészünk, ami követeli a részét, létjogosultságát az életünkben!) A férfi tehát a saját szűrőjén keresztül nem a valóságot látja a nőről, hanem a gonosz csábító vetített (!) képét, aki ártani akar neki, hiszen azokhoz az érzésekhez, amelyeket a nő felhoz őbenne, negatív érzéseket és gondolatokat kötött, erre lett kondicionálva már gyermekkora óta.
Vegyünk egy hétköznapi, gyakorlati példát: Béla már gyermekkorában megtanulja elfojtani érzelmeit, visszafojtani sírását, könnyeit, hiszen erre nevelte a környezete, így az anyukája is, akitől pedig csak egy kis gyengédséget, ölelést, simogatást, szeretgetést várt volna… De anyukának abban az időben dolgozni kellett és családot fenntartani, így volt fontosabb dolog is a simogatásnál… Meglehet, hogy ráadásul azt is megélte, hogy apuka ‘megcsalta’ anyukát és ezért anyuka, jaj, nagyon szenvedett, mert ez csúnya dolog. Arról már nem esett szó, hogy anyuka és apuka kapcsolata milyen kívánnivalókat hagyott maga után és arról sem, hogy minden okkal történik. Béla tehát ehelyett megtanulta a racionális, anyagi gondolkodást, ezért építkezik is rendesen az anyagban, van szép ház, jó kocsi, jól menő pozíció, esetleg egy jó feleség/barátnő, stb. de a valódi, gyengéd érzelmeit és az intimitást nem tudja megélni – a feleséggel/barátnővel sem, hiszen társként tudat alatt azt választotta, aki a sérüléseit tükrözi vissza, vagyis a kielégítetlen lelki igényeit tolja újra és újra az orra alá. Aztán egyszer csak, ebben az idillnek hitt színjátékban megjelenik Rozi, aki szép is, szexi is, nőies is, de nem csak szép, hanem még lelki kapcsolódás is van köztük. Béla pedig azonnal ellenállhatatlan vonzódást kezd érezni Rozi iránt. Ám, mivel Béla tudat alatt arra lett kondicionálva, hogy ne engedjen a gyengéd érzelmeinek és vágyainak, legmélyebb sérülései pedig ennek megéléséhez köthetőek, ezért rávetíti a sötét boszorkány képét Rozira és elkezd téves hitrendszerek alapján előítéleteket alkotni kísértésről, csábításról és ártó erőkről. Ezekről ő maga, persze, semmit nem tehet és ki van szolgáltatva, szegényke, ezeknek az őt uraló erőknek. Mindezek a téves hitrendszerek a régi sérülésekből fakadó torz képzetek, amelyekkel gyakorlatilag ügyesen megakadályozza, hogy közelebb kerüljön saját gyengéd érzelmeihez, hiszen éppen ezek megélésében sérült, így öntudatlanul is blokkolja önmagát, nehogy még egyszer pórul járjon. Rozi pedig hiába hívja, vágyja, akarja őt, hiszen ő van kikiáltva rossznak, pláne, ha Bélának partnere is van, aki még tudomást is szerez róla és minden erejével negatívan próbálja őt feltüntetni; hiszen ő is ugyanazokat a női elakadásokat hozta, ő maga sem tudja megélni nőiségét, így minden nőies nőben ellenséget lát – valójában persze, ő is csak önmagával küzd, önmaga nőiségét nem képes elfogadni. A fent említett példa természetesen csak egy példa, kismilló változata lehetséges, de mindegyikben jelen van a nő és a férfi fájdalmas lélekemléke, tudat alatt magában cipelt, feldolgozatlan sérülései és az ismeretlen működéstől való, irracionális félelem.
A megoldás nem kívül, hanem bennünk van. Mivel a felszínen megjelenő helyzet a mélységeinkben gyökerezik, így a saját mélységeinkben érdemes rendet tenni, feldolgozni a múlt élményeit, sérüléseit, elakadásait. Az önmunka az, ami ilyen esetekben segíteni tud. A nőnek helyre kell állítania magában a bizalom állapotát, hogy újra képes legyen megbízni, elsősorban önmagában, ezen túl pedig a férfiakban, akkor is, ha a múltban megannyi bántás érte. A férfinak szintén helyre kell állítania magában a bizalmat, hogy merje megnyitni a szívét és megmutatni gyenge-gyengéd oldalát is, amit annyiszor elutasítottak, megaláztak, megszégyenítettek. Mindkét féltől rengeteg együttérzés, feltétlen szeretet, bizalom, erő és bátorság szükséges egymás iránt, hogy újra képesek legyenek egy egészséges, teljes értékű kapcsolódásra. Ez a kapcsolódás viszont mindenképpen belülről indul!
Kísértés vagy irányfény?
Számtalan helyzetben hihetünk kísértésnek valamit, ami valójában irányfény. Tudatában sem vagyunk elakadásainknak, amikor egyszer csak felbukkan egy lehetőség a sérült szívek megnyitására és egy új, minőségi életre! Bármelyik nem részéről felmerülhet az a szituáció, hogy lehetőséget kap a gyógyulásra és a legtisztább érzései áramoltatására – és az önmagában hordozott, mély sérülésekből fakadóan ezt a helyzetet összekeveri valami mással. Ezek a mélyben rejtőző emlékek ugyanis teljesen átszínezik és torzítják az illető szűrőrendszerét. Ezért torz a reakció is. Ezt tudatalatti önvédelmi mechanizmusnak hívjuk. Olyan ez, mintha nem is tudnánk arról, hogy mekkora sötétséget húztunk magunk köré – aztán egyszer csak odavilágít valaki egy hatalmas reflektorral és leordítjuk a fejét, hogy hogy teheti ezt?
Mit lehet tenni? Dolgozni önmagunkon, hogy a lehető legmélyebb szintekig megerősödjünk lélekben, bizalomban és feloldjuk a legmélyebb sérüléseinket. Merni megnyitni a szívünket és nem elhazudni a valódi érzéseket. Külső segítséget keresni, akivel dolgozhatunk az elakadásokon. Bizalommal nyitni egymás felé és gyógyítani egymást, feltételek nélküli szeretetben, elvárások nélkül. Senkitől nem kell elvárni semmit addig, amíg mi magunk meg nem gyógyulunk… akkor pedig úgyis tükröződni fog mindez a külvilágban.
A nőnek fontos az önmagában való bizalom, hogy képviselje azt, ami valójában ő maga. Ha kell, álljon ki önvalójáért, ugyanakkor a férfi mellett legyen befogadó. A férfinak fontos a saját női részében való bizalom, a szíve, a lelke, a láthatatlan, a megérzései, intuíciói, az érzései megélése is… Ha nem tolja el magától a gyengédséget és a lelkiséget, akkor tud igazán hiteles férfivá érni, egészséges öntudattal és méltósággal.
<3 Hálásan köszönöm az inspirációt Hermann Évának <3
Zentai Anna
Kép: Pinterest