Kifogások, válás ellen

Amikor egy kapcsolat elkezdődik, senki nem gondol arra, senki nem tervezi azt, hogy egyszer majd vége lesz.

Ez már most hazugság. Mert én pontosan tudtam és sok más nő, vagy férfi is, akikkel az utóbbi, közel húsz évben beszélgettem erről, ők is pontosan tudták, érezték, hogy vége lesz. Valahol mélyen, belül, ha nem is merjük kimondani, megmutatni, pontosan tudjuk, hogy az adott kapcsolat igazi, vagy nem igazi. Hogy valójában boldogok vagyunk-e vagy nem.

Azt látom, hogy ezen múlik a lényeg. Hogy merünk-e beleállni abba, amit VALÓJÁBAN érzünk, hogy VALÓJÁBAN boldogok vagyunk-e, vagy nem. Ha igen, akkor ez egy csodálatos dolog, áldás, ajándék az életünkben. Szoktuk is mondani, hogy az igazi társhoz nekem, magamnak kell megérni, igazivá, igazzá válni. Éppen ebben. Hogy az igazi önmagamat merjem adni és mutatni. Így akkor az tud hozzám kapcsolódni, akivel tisztázva vannak ezek az érzések és akivel nincs tisztázva, az nem tud. Igazán kapcsolódni csak két önazonos ember tud, aki kifelé is azt éli, ami belül van.

Mire azonban eljutunk oda, hogy önmagunkkal rendbejövünk, addigra sok változáson megyünk keresztül. A kapcsolataink pedig mindig tükörként működnek, ezért egyáltalán nem nagy csoda, ha időnként változnak és valakivel már nem tudunk együtt haladni, valaki mással pedig igen. Két érett, intelligens felnőtt között a szakítás és a válás nagyon is szépen le tud zajlani. Vannak viszont olyan helyzetek, amikor a már idejétmúlt kapcsolódásokat, a lelkünket (később testünket is) romboló, fejlődésünkben is visszafogó kapcsolódásokat nehezen engedjük el. Egyszerűen azért, mert rengeteg téves hitrendszert hordozunk magunkban, amelyeket átvettünk az előző generációktól (akik még nálunk is sokkal többet szenvedhettek ezektől). Ezek a hitrendszerek sokkal többet ártanak, mint használnak!

Nézzük, mivel lehet találkozni kifogások ürügyén…

„Dehát szeretem…”

Ezekben az esetekben főhősünk teljesen összekeveri a szeretetet a szerelemmel, illetve azzal a mély kapcsolódással, amelyben érdemes lenne leélni egy életet. Érdemes felismerni, hogy van az a fajta szeretet, amelyet emberileg érzünk a másik iránt és van az a fajta mélyebb kapcsolódás, amelyben meg tudjuk élni saját nőiségünket/férfiasságunkat és a másikat is nőként/férfiként szeretjük! Ez hatalmas különbség lehet a kétféle szeretet között. Míg az előbbi kifogással gyakori, hogy a házasságban élők mélyen elfojtják nemiségüket, vágyaikat és alapvető szükségleteiket is – ez idővel pedig betegségeket is generál – addig az utóbbi kiteljesedést ad, testileg és lelkileg is egyszerre. Továbbá, a szeretet nagyon könnyen összekeverhető a függőséggel azok számára, akik nincsenek tisztában önmagukkal! Sokszor azonosítjuk szeretetnek azon függőségeinket, ahol nem kapcsolódunk, hanem kötődünk a másikhoz, észre sem véve, hogy már rég nem vagyunk szabadok… (a kötődés is szükséges, de csak egy határig) Bármely esetben sokat segít az önismeret és érdemes külső segítséget kérni a tisztánlátásban.

„Dehát a gyerekek…”

Talán a leggyakoribb és legtöbbet ártó kifogás. Ráadásul nem is önmagunknak, hanem a gyermekeinknek, unokáinknak ártunk vele a legtöbbet! A gyermekeink ugyanis tudat alatt eleve átveszik azokat a szülői-párkapcsolati mintákat, amelyeket mi magunk működtetünk. Nem az ivódik be mélyen, amit mondunk nekik, ahogyan neveljük őket, hanem lemásolják a saját érzésvilágunkat, lelkiállapotainkat, esetleges önhazugságainkat, kapcsolódási magatartásainkat is. Nem, a gyereknek semmiről nem kell tudni tudatosan! Enélkül is így működik. Szóval, nem muszáj elválni, természetesen. De akkor tessék majd pár év múlva végignézni azt is, hogy a gyermek felnőve milyen szenvedéseken megy végig a kapcsolataiban és neki hogyan alakulnak majd… Vagy akár itt és most fel lehet tenni magunknak a kérdést: vajon pontosan és valójában ez az a kapcsolat, amit a gyerekemnek is akarok? Ez az az érzés, amit akarok, hogy megéljen ő is? Ha merünk változtatni, bármikor, akkor a gyermek látni fogja, hogy bármilyen helyzetből meg lehet újulni, tovább lehet lépni, ki lehet állni önmagunkért, lehet szabadon választani és ő maga is képes lesz erre.

„Dehát már olyan régóta együtt vagyunk…”

Oké, rendben, nem is lesz már olyan sok hátra így… minden elfojtás testi tüneteket produkál úgyis… Viccet félretéve, nem egy embertől hallottam már, hogy minél idősebb, annál inkább számít már és annál inkább megválogatja, hogy kivel akarja leélni a hátralévő, értékes idejét, akármennyi is legyen az. Mert minden egyes pillanat, ami nem lesz többé, az érték.

„Dehát az anyagi biztonság…”

Természetesen el lehet adni a lelkünket. Ez esetben viszont hiába várjuk, hogy valami, vagy valaki (legtöbbször az ilyen esetben keresgélt szeretői viszonyok) betöltse a tátongó űrt bennünk. Mert hogy az ott lesz, az tuti! Sőt, idővel egyre követelőzőbben erőteljesebben fog ordítani, követelve, hogy észrevegyük a létezését. EMBER!!! Az ott a LELKED!!! Bizony, ő is létezik! Nem elég pusztán fizikai szinten kielégülni, ezt már gyermekként megtapasztalhatjuk. Szükségünk van szívbéli ölelésekre, meghitt érintésekre, valódi együttérzésekre és bármire, amitől ÉL A LELKÜNK és nem csak végigvegetálja az élettelen éveket! Arról nem is beszélve, hogy ha ismernénk az energetikát, akkor tudnánk azt, hogy egy nem kiteljesítő, nem igazi párkapcsolatban eleve le van zárva rengeteg energia, rengeteg lehetőség, csukva van rengeteg kapu. Egy olyan párkapcsolatban pedig, amelyben energetikailag minden porcikánkkal, szellemileg, szívünkkel és fizikailag is jól kapcsolódunk, folyamatos az emelkedés, nyitva vannak még magasabb szintű lehetőségek, a pénz áramlása is akadálytalanul működhet, sőt!

„Mindenki elválik, bezzeg mi…!”

Ez a mondat olyankor szokott elhangzani, amikor két önhazugságban élő ember (vagy legalább az egyik) önismeretének hiányossága önteltséget okoz és meg van(nak) rekedve egy alacsonyabb tudatossági szinten. Amikor nem látja át, hogy az a kapcsolat már lehúz és visszatart a fejlődésben, akár már anyagi szinten is és nem képes a változásra, az új befogadására. Persze, hogy 10-20-30-40 éve ugyanaz a helyzet kint… mert 10-20-30-40 éve ugyanaz a helyzet bent! Lehet ragaszkodni a szarhoz, de abból csak szar marad… Ja, nem! Nem marad ugyanaz. Egyre rosszabb lesz…

Lehet még folytatni a sort biztosan. A lényeg, hogy mindezek a hitrendszerek a saját tudatalatti megfelelési kényszereink és hozott mintáink produktumai, amelyeket le lehet vetkőzni. A cél most egyszerűen annyi, hogy lássunk tisztán, váljunk nyitottabbá és kezeljük érettebben ezt a témát. Egymást pedig becsüljük meg jobban, akkor is, ha éppen párkapcsolatban élünk és akkor is, ha éppen válófélben vagyunk és valaki más másik felét volt szerencsénk birtokolni addig! Mindenki érték – mi magunk is azok vagyunk! Erre mindig emlékezzünk és ne szívassuk magunkat, mert nem kényszer!

Zentai Anna

Kép: ÉletSzépítők Fb oldal