Halálról… megint
A nő az ablaknál állt és a téli táj csendjébe merült.
Messzire el lehetett látni az ablakból, a távoli hegyek ködbe vesző sziluettje finom ívet rajzolt a látóhatárra. Bár tél volt, mégis sok volt még a fakó zöld, a sárgán át egészen a szürkésbarnáig, halvány színekben pompázott a táj. Nem is szürke, inkább fehéresnek tűnt, pedig elolvadt már a hó és köd ereszkedett a mezőkre. A nő nézte az elúszó ködfelhőket, a fák mozdulatlan kitartását, a madarak lágy röptét. Alig láthatóan elmosolyodott. Szívében béke honolt.
A férfi halkan lépett mögé, átkarolta és végigsimított selymes, őszülő fürtjein.
– Min gondolkodsz, drágám?
A nő tudta, hogy a férfi érzi őt. Mindig megérezte minden hangulatát. Most is őszinte volt hozzá, de nem tudta, hogyan is kezdje.
– Olyan szép ez a január… örülök, hogy az ünnepek után most miénk ez a csend.
A zongora tetején lévő fényképekre pillantott. Ott voltak sorban a gyermekeik, mind felnőttek már, de az ünnepek idejére mindig hazalátogattak. Most azonban elült a karácsonyi forgatag, már nem harsogtak a kicsik, néma csend borult a házra.
– …van még más is, ugye? – kérdezte a férfi.
A nő még jobban elmosolyodott. Éppen csak egy halk sóhajt hallatott és alig húzta el a szája szélét, a szeme ragyogott az őszes tincsek mögött.
– Tudod… – kezdte – azon gondolkodtam, hogy… vagyis… inkább csak érzem…
– Mi érzel, kincsem? – a férfi hangjában gyengédség és őszinte kíváncsiság volt. Mintha felvette volna a nő szívében rezgő békés hullámok ritmusát.
– Valami finomat. Szeretetet. Az idő tökéletességét. – a nő oly halkan suttogta e szavakat, alig hallhatóan, mintha lágy hópelyhek lettek volna, amik el sem érik a földet – Tudod, azt mondják, hogy ilyenkor, január első napjaiban van a Nap a legközelebb a Földhöz.
– Igen. – mondta a férfi és ő is a messzi tájra meredt.
– Ilyenkor szeretnék meghalni. Majd egyszer. Ilyenkor. Amikor ilyen béke van és ilyen közel vagyunk a Fényhez…
A férfi kicsit felhúzta a szemöldökét, némán a nőre pillantott, de az nem fordult oda. Továbbra is a távoli ködfelhőt nézte, ahogyan szétoszlik a mezőn landolva. Egyre több napsütés áradt a legelőkre. A fák meg sem moccantak. Az egyik fenyő csúcsára madár szállt és énekelni kezdett.
– Megértelek. – csak ennyit mondott a férfi és csendben nézték a tájat még sokáig.
– – –
Pontosan egy év telt el azóta. A nő mindenre emlékezett.
Csendben mosolygott azon a napon is. Nézte a férjét, ahogyan ott ült a fotelben, magába roskadva. A nő fényképe volt előtte, az asztalon.
A férfi egy könnycseppet simított el az arcán. Mondott volna valamit neki… de nem tudott. A nő a vállára tette a kezét, hogy vígasztalja… de tudta, a férfi már nem érzi. Nem érzi a kezét. A jelenlétét talán érezheti…
– Hiányozni fogsz… nagyon… – súgta a férfi. A nő elmosolyodott.
– Pont ezen a szép napon akartam meghalni. – mondta a nő békés mosollyal és elindult. Bár a férfi nagyon szerette, mégsem tartotta vissza keserűséggel és szenvedéssel. Elégedettség és szeretet volt a szívükben, mindkettejüknek.
– Nemsokára utánad megyek… – mondta halkan a férfi, mire a nő visszanézett:
– Ne bolondozz már! Hiszen van még egy kis dolgod a gyerekekkel. – tudta, hogy a férfi ezt már nem hallja. Mégis, megpróbálta éreztetni vele, csak hogy türelmes legyen. Majd elindult.
Lassan lépkedett a Fény felé. Útközben egy kislánnyal találkozott. Tizenéves lehetett. Ő nem mosolygott. Valami mintha még visszahúzta volna…
– Gyere! – mondta neki a nő – Gyere te is!
De a kislány nem tudott mozdulni. Mintha össze lett volna zavarodva. Visszanézett a válla felett – ó, milyen kicsi, keskeny vállai voltak! A nő nyugtázta magában, hogy nagyon fiatalon léphetett ki.
– Mennék… – mondta vékony hangon a lány.
Ekkor a nő is visszanézett oda, amerre a lány. Több embert is látott. Időseket és fiatalokat. Nagyon sírtak.
– Nem tudnak elengedni. Túl sok bennük a fájdalom… – mondta a lány – Visszahúznak.
A nő érezte, hogy mennie kell. Eljött az idő.
Ekkor egy éles, de jóleső fénysugár érkezett közéjük. Egy angyal volt az. A nő tudta, hogy most már elindulhat. Lesz, aki vigyáz a kislányra és segíteni fogja az útján.
..és továbblépett a Fénybe azzal a békés érzéssel, hogy pontosan itt, pontosan ezen a szép napon akart átlépni.
Zentai Anna
Fotó: Anna Aden