A szentség nem tűri a rohanást…

“A szentség nem tűri a rohanást.”

Egész délután ez a mondat visszhangzott a fejemben.
Képleteket rajzoltam fel pár kedves barátomnak és megengedtem magamnak, hogy ne legyen idő. Ne legyen rohanás. Csak csináljam, ami éppen jön. Áramlásban.
Egész nap nem foglalkoztam az idővel. Csak tettem, ami éppen jólesett.
Képletet rajzolni már maga a meditáció. Időnként kalandoznak a gondolatok is, a kezem pedig magától teszi, tűpontosan, amit kell, akkor is, ha a gondolataim messze járnak… egy harmadik részem meg figyeli, milyen csoda ez 🙂
Már a vége felé tartottam, már lefelé kezdett járni a Nap.
“A szentség nem tűri a rohanást.” – idéztem fel magamban újra és újra. Elmerengtem ezen, hogy mennyi formában mutatkozik meg mindez a világunkban.
Egy szerelmes simításban, amikor nem kapjuk el hirtelen a kezünket, nem kívánunk sietni, mert benne akarunk maradni; amikor a bőr szinte ég a vágytól, hogy a szeretett kedvest érintse… A növények, a fák növekedésében, amikor a magból csíra, hajtás, növényke, majd sok év után hatalmas, tekintélyt parancsoló faóriás válik… Évgyűrűi is az idő múlásáról adnak bizonyítékot.
Itt ülök és képleteket rajzolok egy olyan világban, amikor a számítógép egy pillanat alatt kiköpi a képleteket. Itt ülök és csak a jelenben vagyok. Szól a zene. Kel a tészta odalenn, a konyhában… ehhez is idő kell…
Talán ezért kezdett el rohanni a világ. Mert kikopott a szentség a mindennapjainkból.
Mert valakinek, valamikor elhittük azt a hazugságot, hogy nincs időnk megállni. Lelassítani. Elmondani egy imát. Elvégezni egy meditációt.
Lassabban hajtani össze a ruhákat.
Lassabban keverni a levest.
Lassabban simogatni. Lassabban csókolni.
Lassabban lépni.
Lassabban beszélni.
Talán, ha elkezdenénk, egyetlen szent pillanatban, ha meghoznánk a döntést, hogy most ezt lassabban csináljuk… Talán elkezdhetne újra visszaáramlani a szakralitás minden tevékenységünkbe. A főzésbe. A takarításba. A ruhateregetésbe. Az utazásokba. A beszélgetésekbe. A kapcsolatokba.
A szívekbe.
“A szentség nem tűri a rohanást.” – még a gondolatomban is egyre lassabban hangzik már el ez a mondat. Paksi Zolitól származik. Utána is néztem. Igen, jól gondoltam: az Égi utak csillagüzenetei könyvében meg is találtam.
Van egy fura szokásom. Bármilyen kijelentést teszek magamban, mindig megvizsgálom az ellenkezőjét. Folyton szűrök, rostálok, kritizálok. Ez amolyan önreflexív megszokás. Most is találhatnék ellenkezőt. A napokban egy kedves barátommal beszélgettem, aki elmesélte, hogy élet-halál között lebegett valaki, akivel rohant a kórházba. Ott és akkor rohanni kellett.
De minden máskor nem.
Ilyen az élet, folyamatos áramlás, hol időtlen jelenlétet, hogy tudatos, koncentrált figyelmet és tetteket kíván. Női és férfi energia. Egyensúlyban, állandó, ritmikus áramlásban. Tudatos és tudattalan. Erőkifejtés és megengedés. Férfi és Nő. Egységben.
Eszter barátnőm írt rám, hogy megköszöntsön, bár tudta, hogy elkésett. Szülinapom május végén, névnapom júliusban volt. Meg is mosolyogtuk ezt az időtlenséget 🙂
Ma ez lett a mottóm. A szentség, ami nem rohan. A Szaturnusz ereje. Ma nem nézek az órára. Ha megkelt a tészta, megsütöm. Ha lemegy a Nap, elpihenek. Ha éhes vagyok, eszem. Ha eszembe jut, megcsinálom. …de azt is lassan.

Zentai Anna

Kép: Pinterest