A király, a leány és az udvari bolond tréfája – Csillagmese 3.
(Ez a csillagmese az augusztus 7-i meditáció része, amely a Nap-Vénusz együttállásáról, annak Uránusszal való kvadrátjáról szól. A meditáció hanganyaga megvásárolható a csillagprogramok@gmail.com címen – 3000.-)
Hol volt, hol nem volt.. volt egyszer, túl az Óperenciás tengeren, de túl a nagy kristályhegyen is, a világ közepétől indulva az ötödik csillagsugárút kanyarulatánál, volt egy gyönyörű, fényes csillagbirodalom. Ennek a birodalomnak volt egy nagy és erős királya. A király jól el volt foglalva a birodalom uralásával, de nagyon magányos is volt benne. Nem volt még felesége, aki szebbé tegye a hétköznapjait, de ott volt mellette az édesanyja, az öreg királyné, meg ott volt az egész udvarnépe. Az öreg királyné naphosszat serénykedett, tüsténkedett, házról házra járta a királyi rezidencia minden zegét-zugát…
A délceg, fiatal király egy szép napon elhatározta: ő bizony feleséget keres magának! Megunta már egyedül vezetni az országot, jó lenne egy derék, szép leány, akinek a szíve is egy az övével! Volt a királynak egy udvari bolondja, hát ez meg olyan vicces és pimasz volt, hogy innen kezdve száz birodalommal odébb sem találni rosszabbat! De szerette a király a bolondot, mert akármilyen fura volt is, mindig megnevettette őt, de úgy, hogy a szívéből kacagott rajta! A király annyira kedvelte hűséges bolondját, hogy azt is elviselte, hogy a bolondját járatja vele – mégis vele osztotta meg minden egyes titkát és titkos gondolatát…Gondolta hát a király, hogy elárulja tervét a bolondnak és megkéri őt, hogy segítsen neki egy olyan szép feleséget keresni, aki okos is, rendes is és méltó mellé ülni a királyi trónra. Megkérte hát, hogy keresse meg neki a birodalom legszebb leányát, akármilyen messze is kell menni érte…
Elkezdődött hát a keresés, kutatás, a bolond is minden pillanatban nyitva tartotta a szemét, hátha meglátja, melyik leány a legszebb az országban! Élt ugyanekkor a palotában egy leány, akit az apja azért küldött ide, hogy jó nevelést kapjon a királyi udvarban. De nagyon szerény leány volt ám! Mindig kendőt hordott, eltakarta gyönyörű, hamvas arcát és aranyhaját, nehogy valaki irigy legyen reá.. Aztán egy napon, amikor éppen esteledett, és a leány a szobájában készülődött, nyitott abaknál, meglátta őt a bolond, a szobája ablakából, a holdvilágnál, ahogyan a lány kibontotta a kendőjét, és eléomlott gyönyörű haja, s lesütött szemmel fésülte azt a tükör előtt.. Elcsodálkozott a bolond, hogy milyen szép az a lány! De nem szólt a királynak egy szót sem…
Másnap aztán a palotában sétált a leány, éppen a virágoskertben nézegette a szép virágokat. Ott volt köztük a király legkedvesebb, legszebb virága, ami éppen teljes virágzásában és színében pompázott! Föléhajolt, nézte, nézegette… éppen akkor arra sétált a király is, az udvartartással együtt, a trónterembe tartottak… hát látja ám a király, hogy a lány egyszer csak leszakítja a legkedvesebb virágát és a zsebébe teszi! Eeej, éktelen haragra gerjedt a király a leány iránt! Úgy megharagudott, hogy nagyon megszidta és azt határozta, hogy elbocsátja az udvartól a leányt!
El is szaladt sírva a leány… de nem jutott sokáig, csak a palota kapujáig, mert egyszer csak, hirtelen, a semmiből elétoppant az udvari bolond! – Ne fuss tovább, ne sírj, te szép leány! Gyere csak vissza, majd beszélek én a királlyal! Úgy elszórakoztatom este a tréfáimmal, hogy szavamra, meg fogja engedni, hogy a palotában maradj! – monda neki a bolond, hát erre megnyugodott a leány, visszament hát a szobájába, a bolond pedig tartotta is az ígéretét. Az esti mulatságon olyan jól szórakoztatta kedves királyát, hogy az megengesztelődött és beleegyezett, hogy a leány visszatérjen az udvarba…
Másnap aztán kora reggel összehívta a király az egész udvartartását, ahol mindenkinek meg kellett jelenni, hiszen fontos ünnepségre készülődött az egész királyi udvar! A király már várta, hogy kiossza mindenkinek a feladatokat… igenám, mindenki meg is jelent, csak a leány nem! Küldte is a katonáit a király, hozzák ide a leányt! Hát mi az, hogy az ő parancsolatára nem hallgat? Mi az, hogy nem jelenik meg, amikor a királya szólítja? Majdnem elkergette megint a király az engedetlen leányt… de a bolondja úgy beszélt, úgy kérte, hogy ne tegye, hát megbocsátott ismét.
Harmadnap is lement a király az udvarba, hogy ellenőrizze, mi történik a palotában, meg a palota körül… hát látja ám, hogy az istállóban a jószágok mind ott eszik a szebbnél szebb, frissen sült cipókat, amik ott hevernek a sárban előttük, darabokban! Szalad a királyi éléskamrába, hogy megnézze, mi maradt a kenyérből – hát semmi nincs ott! Ott volt azonban egy csúf boszorka, aki elárulta, hogy a leány vitte el még kora hajnalban az összes kenyeret és mind odadobta az istállóban az állatoknak! Jaaaj, most aztán mit fognak enni? Eeej, most gerjedt aztán igazán nagy haragra a király! Dúlt-fúlt mérgében, kiabált, összehívta az egész udvart, meg a katonáit, hogy hozzák a színe elé azt a leányt, de tüstént!
Kiállt a királyi palota udvarának közepére a király, nagy haraggal, hogy most aztán nincs menekvés a leánynak! Összehívott mindenkit, de még a város népe is odasereglett, hogy lássák, mi ez a nagy felfordulás! Úgy gondolta a király, hogy ő bizony elűzi azt a lányt mindörökre, mert folyton megkárosítja őt is, meg az egész udvart! Összejött hát az egész királyi udvar, mindenki körbeállt a palota udvarán, hozták is a leányt. Nagyon szomorú volt a leány, lehajtotta a fejét, folytak a könnyei a földre… Egyszer csak, megjelent mellette az udvari bolond, a színes, tarka ruhájában, meg a csörgős sipkájában. Valahogy a tömegben odaólálkodott a leány mellé és egy óvatlan pillanatban, egyszer csak… lerántja a leány fejéről a nagy, szürke kendőt, amivel a leány az arcát eltakarta! Nagyot nézett az egész udvarnépe, de még a király is! Mert olyan szépségesen szép leányt még nem láttak világéletükben! Aranyló haja a vállára omlott, de még a térde alá is, a szoknyája aljáig, mert olyan selymesen ragyogó, hosszú aranyhaja volt, mint még senkinek! A szeme kéke meg úgy csillogott, mint egy angyalnak! Az orcája olyan üde és hamvas volt, mint a csipkerózsa virágának finom szirma! Hát elámult a király a leány szépségén, egy pillanatra még a szava is elállt! De elcsendesedett a zsibongó tömeg is!
Közelebb lépett a király a leányhoz, hogy jobban megnézze őt. Azt mondta ekkor neki:- Hallod, e, te édes lelkem! Hát hogyan képes egy ilyen szép leány ilyen tettekre? Miért törted le a kedvenc virágomat a kertemből és miért vitted magaddal? – Szemérmesen pillantott egyet a leány, szelíden, de őszintén ránézett ekkor a királyra… és azt mondta: – Nem magamért tettem, fenséges királyom, hanem érted…- Dehát hogyan? … hebegett a király… mi jó származik nekem abból, hogy elloptad a legkedvesebb virágomat? – A leány nem felelt ekkor, csak odamutatott a finom kezével a királyi várfal túloldala felé, egyenesen oda, ahova a király hálószobájának az ablaka néz… A király is odanézett… hát mit lát! Nem egy, de tíz olyan szép virág nyílik az ablaka alatt! Ezt mondta ekkor a leány: – Látod már? Azért szakítottam le a virágodat, mert ahogy közelebb léptem hozzám, megláttam, hogy egy hatalmas hernyó akarja megenni a virágot, amely tele volt magokkal… elvittem hát a virágkelyhet és elvetettem neked a magokat úgy, hogy minden reggel, amikor felkelsz, lásd a kedvenc virágaidat a reggeli nap fényében pompázni!
Nagyon elcsodálkozott erre a király és megköszönte a leánynak ezt a kedvességet, de aztán eszébe jutott az engedetlensége és megkérdezte: – Mondd meg, leányom, amikor mindenkit hívattam, te miért nem jelentél meg? – Azt mondja erre a leány: – Tudd meg, azért, fenséges királyom, mert éjt nappallá téve dolgoztam egy olyan ajándékon, amelyet neked szántam… olyan szőnyeget szőttem a királyi trónterembe, aminek kerek e világon párja nincs! – ahogy meghallotta ezt a király, azonnal küldte a katonáit: nézzék meg a leány szobáját, igaz-e, amit mond, megtalálják-e a szép szőnyeget? Meg is találták, hozták is a király elé, de olyan szép volt az a szőnyeg, finom gyapjúból szőve, aranyszállal hímezve, olyan csuda munka volt, amilyet még a legügyesebb szövőnője sem tudott megszőni!
Egyre jobban belátta a király, hogy mi itt az igazság, de mégis, még egy kérdést fel kellett tegyen a leánynak: – Hát az élelmet, a jó kenyeret miért vetetted az állatok elé, te leány? Felelt is a leány: – Tudd meg, azért, fenséges királyom, mert ahogyan éjjel szövögettem, kihallgattam a boszorkát, amint azt beszéli az egyik szakáccsal, hogy varázslatot tett a kenyértésztába, hogy a hatalmad meggyengüljön és elveszítsd az erődet! De azt is hallottam, hogy a varázslat csak emberre hat, az állatokra nem, így hát hajnalban, amikor készen voltak a kenyerek, besurrantam a kamrába és mind kivittem, hadd egyék meg az állatok mindet! Én pedig aztán sütöttem helyettük másikat…
No, most már igazán elcsodálkozott a király, hozatta is a konyháról a frissen sült kenyereket! Megszegette és bele is kóstolt azon nyomban… hát olyan finom volt az a kenyér, hogy soha még olyat nem evett! – Na, te világszép leány! – mondta azután a király – Szép is vagy, szerény is vagy, okos is vagy! Bárhogy vádoltalak téged, te mindig az én javamat kerested és olyan szeretettel voltál értem, ahogy még soha senki sem, ebben a palotában! – Lesütötte erre a szemét mindenki, a leányon kívül, belátták, hogy igaz, amit a király mond… egyedül a bolond nem sütötte le a szemét… az csak egy nagyot tüsszentett!
Odalépett a király a leányhoz, ránézett csillogó szemekkel, de a leány is közelebb lépett a királyhoz és ráemelte ragyogó tekintetét! – Én a tied, te az enyém! Ásó kapa, s a nagyharang választ el bennünket! – mondta neki és megcsókolta a szép leányt.
A hamarosan készülődő ünnepségből aztán lakodalom lett! Nagy lagzit csaptak, hetedhét országra, sőt, nyolcvannyolc csillagbirodalomra szólót! …folyt a jó szentgyörgyhegyi bor, fogyott bőven a finom rétes, még a kutyák is csirkecombbal laktak jól a konyhán… a király és a szép leány olyan keringőt járt a lakodalomban, hogy amerre forogtak, csodaszép virágok nyíltak a talpuk alatt és minden virág öt másikat termett! Éldegéltek is szépen, ezentúl, békességben, nyugalomban.. csak a bolond viccelte meg őket néha… de akkor jót nevettek, ketten együtt, csak elnevetgéltek, míg meg nem haltak, talán még a másvilágon is nevetgélnek és kacagnak…
Zentai Anna
Kép: Pinterest