Nem a kioktatással…

Nem a kioktatással, hanem a higgadt és szeretetteljes hozzáállással, megértetésre törekvéssel tudunk megfelelően kapcsolódni a másik emberhez. Tanuljuk, egyre fokozottabban, hogy mennyire tudunk emberek maradni, emberként működni, érző lényként. Akkor is, ha nekünk van igazunk – bár ezt mindkét fél így gondolja -, akkor is, ha mi tudjuk jól, ha mi tudunk többet, ha mi vagyunk okosabbak. Mert a valóban bölcs ember alázatos, megértő és együttérző, el tudja fogadni azt, ami van és nem lázad ellene, hanem áramlik vele. Minden, ami fáj, ami zavar, ami ellenállást, dühöt hoz fel, az öntudatlanul is a sérüléseinkre emlékeztet. Minden, amit a természettel, vagy bármi-bárki mással tesznek, ami felháborító és romboló, az is emlékeztet arra, amikor a kicsi énünk érzéseit, létjogosultságát nem vették figyelembe, nem volt biztonságos közeg, ahol megoszthattuk volna az érzéseinket, ahol nem törődtek a fájdalmunkkal… Ezeket a sérüléseket visszük bele minden kapcsolatunkba és ebben nincs ember, aki kivétel lenne. Mindannyian átéljük, látva kint, a tükörben azt, ami odabenn még elfojtva él.
Legyünk türelmesek, érzékenyebbek, a másik oldalra is! Aki jobban el van akadva, aki mélyebben sérült, annak mindig nehezebb váltani. …és általában az sérült jobban, aki nem éli meg az érzéseit, nem sírja ki, nem dühöngi ki, nem vesz tudomást róla, aki projektálja, mert nem tud még szembenézni vele, aki inkább másoknak árt, mert a saját bántalmazottságát, megaláztatásait nem meri felszínre hozni és feldolgozni.
De mindez mindegy is.. Nem a mi dolgunk a másikat megmenteni, nem a mi dolgunk a másik működése. Saját világunk megmentése elég, ez hoz változást kint is!
Elég, ha a hozzáállásunk szeretetteljes és tudatos. Olykor pedig, ha szükséges, el is határolódhatunk. Ahogyan viselkedünk, szólunk, beszélünk, megnyilvánulunk, az a miénk. Ahogyan a másik teszi – az az övé.

Zentai Anna

Kép: Pinterest