Vihar

Vihar

Sűrű csend ült a tájon. Mozdulatlan és néma volt minden. A madarak csicsergése lassan elhalkult. Fűszál sem rezzent. Mintha egyetlen kifeszített pillanatfelvétel lett volna a táj, hosszú, néma percekig… Mintha a természet pontosan tudta volna: a folyamat elindult. Most még semmi nem látható. Mégis, minden ott van már a levegőben…

Különös vibrálás kezdett hatni a térben. Szem nem észlelte – de minden élő, érző lény feszülten figyelt. A szikkadt föld, mintha egyre szélesebbre tárta volna szomjas repedéseit. A fák megadva hajtották le száraz ágaikat. A növekvő feszültség egyre jobban érezhetővé vált… aztán a hangyák hirtelen kirajzottak. A szarvasok szökellve indultak meg. A madarak idegesen csapkodták szárnyaikat. A bogarak kapkodva cikáztak a levegőben. A felhők egyre sűrűbbé gomolyogtak és a színük hófehérről ezüstszürkévé, majd mélysötétté változott. Szinte rezgett a levegő. A forróság végtelenül elviselhetetlen volt. Változást, vihart, esőt, friss szelet szomjazott minden… minden, ami élt.

Egyetlen csepp hasított a forróságba és törte meg a feszült várakozást. Csak egyetlen, apró csepp, ami az égből a szomjas földre hullva, hirtelen szétolvadt a földben és vele eggyé válva, azonnal meg is szűnt létezni.

Nem lehetett már visszatartani. A felhő egyetlen pillanat alatt megnyílva, elengedte magából a záport és az egyetlen, bátor cseppet millió ezüstszikra, az égből a földre zúduló, szomjoltó, eleinte langyos, majd egyre jobban hűsítő eső ömlött. A virágok remegve nyújtották nyakukat az életet hozó vízcseppek felé. A feltámadó szél cibálni kezdte őket, de nem féltek már. Szirmaikat szélesre tárva fogadták az esőt, szinte táncot járva a szélben. A felhők közötti térben egymáshoz csapódó feszültség fényes villámokban sült ki, bevilágítva a mezőt, az erdőt, a hegyeket és a völgyet. Villódzó fények és mély mennydörgés kísérte az égi koncertet.

Egyre frissebb és hűvösebb lett a levegő. Az állatok mély, hosszú lélegzetet véve álltak meg egymás mellett. Szakadt, ömlött az égi áldás, egyre csak… a földön kis tócsák alakultak ki és a villámok sújtotta, egyre tisztuló térben lassan kioldódott minden addigi feszültség. Az égbolt szürkéskékje kisimult. Az eső egyre csendesebb lett. Fellélegzett a föld, a fák, a bokrok, a virágok is… a zöld még zöldebb lett. A tó felkavart, zavaros vize lassan kitisztult és a levegőből minden feszültség eltűnt. Helyette béke, könnyedség és nyugalom vette át a helyet és töltötte ki a teret… Megkönnyebbült és kivilágosodott az égbolt is. A földön új színek jelentek meg és új élet virult. Az állatok folytatták útjukat, könnyedebben lépve, hazafelé…

Zentai Anna

Kép: Pinterest