Tündér és Kormánykerék

fairy

Hol volt, hol nem volt.. a Látható Világon túl, de az Igazság Erdején innen, éppen az erdő szélén pompázott egy gyönyörű, tarka rét. Az ott élő manók és tündérek, meg az egyéb ottani világi lények Életvirág rétnek hívták ezt a helyet, amely arany napfényben sütkérezett, és csodás, színes virágokkal volt tele. Szívet melengető öröm volt ránézni dús növényzetére, a nedvdús, zöld levelekre, a szivárvány minden színében tündöklő szirmokra. Itt élt a Mezők Tündére és felügyelte, gondozta, szíve melegével éltette a virágos rétet.
A Teremtő Atya az erdő minden egyes lényének kiosztotta a saját személyes feladatát, és eszközt is adott kezükbe, mellyel még könnyebben ment a munka. Az erdei manók között volt Bogyógyűjtő Manó, Esőcsepp Számoló Manó, Pókháló Tisztító és Kibogozó Manó, Kő- és Kavicsőrző Manó, Levélfényesítő Manó, és még sorolhatnám. A nimfák és tündérek őrizték és gyógyították a fákat s az állatokat, gyűjtötték a harmatot, vezényelték a dalos madarak kórusát.
A Mezők Tündérének hatalmas szívet adott Atyácska, és szívében arany fényként csillogott a szeretet. A tündér dolga volt, hogy nappal életet adjon a rétnek, virágoknak, bokroknak; éjjel pedig vezesse a lelkeket a sötétségből a fény felé. Ehhez a munkához varázspálcát kapott az Atyától és gondosan vigyázott is a pálcájára.
Minden egyes reggel, amint felemelte fejét fűpárnájáról, kilépett a napsütötte rétre, elővette a varázspálcáját, és a szeretet csillámporával szórta be a virágokat. Azok pedig ontották a finom illatokat, zsongtak körülöttük a méhecskék, énekeltek a madarak, vidáman repkedtek a lepkék a virágok között.
A rét szomszédságában, egy sziklás kőszirten, gyönyörű vízesés felett, magas kőpalotában élt a Herceg. A Hercegnek is fontos feladatokat adott Atyácska, a teremtett életben minden működő dolgot neki kellett irányítani, formálni és rendezni a tájat, a földet és a köveket, védeni az erdőt, és megvívni az éppen arra járó sárkányokkal. Az ő eszköze a kormánykerék volt, és kis automobilján nap mint nap bejárta az erdőt-mezőt, hogy felügyelje, minden rendben zajlik-e.
A Herceg sokat nevetett a kis Tündéren, többre becsülte saját munkáját a rét virágoztatásánál, ezért gyakran büszkélkedett neki tudásával és munkái fontosságával. A Tündér ilyenkor csak csendesen mosolygott, bólogatott, és elismerő szavakkal illette a Herceg minden egyes művét – a csodás palotát, a nagy teherbírású szekereket, a lovak nélkül járó kis automobilt.
Egy szép napon aztán a Herceg mit gondolt, mit nem – saját ügyessége és különlegessége olyannyira a fejébe szállt, hogy odalépett a Tündérhez, elvette kezéből a varázspálcát, és kezébe adta a kormánykereket. – Nem is vagy igazi tündér – mondta – ha nem vagy képes ugyanarra, amire én – és utasította, hogy üljön be a szűk kis automobilba, tanulja meg használni az ő varázseszközeit is.
A Tündér nem akarta rosszkedvűnek látni a Herceget, boldog volt, ha a Herceg is boldog volt, vele nevetett, ha vidám volt, hát elfogadta az ajánlatot és bepréselte tündérszárnyait a szűk kis ülésbe – bár kissé tartott attól, mit szól majd ehhez Atyácska, de szeretett volna a barátja kedvére tenni.
Az automobil nekiindult, begördült a rétre és letarolta a virágokat… a mezőn szörnyű pusztítás vette kezdetét. A kerekek eltaposták a növényeket, a dús levelek a földdel váltak egyenlővé, a fojtogató füsttől sok pillangó élettelenül, szürkén hullt a földre…
Egy óra sem telt bele, és a rét teljesen élettelenné vált. Nem jártak a méhecskék, sírva daloltak a madarak, eltűntek a színek. A tündér a kormánykerék bűvöletébe került és teljesen megfeledkezett a varázspálcájáról.
A Herceg fütyörészve ment haza, asztalt teríttetett a manókkal, vacsorát rendelt, és kinézett a palota ablakából. Ám a szokásos, szemet gyönyörködtető látvány helyett most valami egészen mást látott. Azelőtt csodaszép, virágos rét pompázott az erdőszélen, illatoztak a virágok, csiviteltek a madarak.. most csak a kőrengeteget látta, a hűvös, hideg, színtelen köveket és poros földutat. Furcsa érzés fogta el. Elfordult az ablaktól, leült asztalához és szólította a manók szakácsnéját, hozzon neki frissen sült kenyeret. A manószakácsné azonban szomorúan így szólt: – Herceg úrfi, nagyon sajnálom, de nem tudtam ma kenyeret sütni, sem vacsorát készíteni…
– Micsoda? – pattant fel a Herceg – Hogy nincs kenyér, friss cipó a vacsorához?
– Igazán nem tehetek róla, fenséges Herceg – szólt a szakácsné – de a manók nem találtak tiszta búzát, a Tündér letarolta a rétet, nem volt mit vinni a malomba, nem volt miből lisztet őrölni…
A Herceg csak ült egy percig a vacsoraasztalnál, maga elé meredt, és akkor döbbent rá, mit is tett a jóságos Tündérrel. A frissen sült kenyér ízére gondolt, és erről az ízről eszébe jutott a forrón illatozó kemence, a szélben hajladozó búzakalász, a búzakalászról a mellette viruló pipacs vöröse, a pipacsról a búzavirág kékje, ami éppoly kék volt, mint a Tündér ragyogó szeme… a forró kemencéről eszébe jutott az a melegség, amit akkor érzett, amikor a Tündérrel együtt nevetett…
Felpattant az asztaltól, és kirohant a palotából – Talán még nem késő – gondolta, és nyugat felé nézett. A Nap még fent járt az égbolton, ugyan lefelé tartott már az útján, de még arany fényben ragyogott. Rohant a mezőre, kikapta a Tündért az automobilból, el a kormánykeréktől, és visszaadta kezébe a varázspálcát.
A Tündér csak akkor látta, hogy a kerekek szinte teljesen letarolták a mezőt. Egy pillanatra a Hercegre nézett – majd nagyot kacagott, felemelte pálcáját, és szórni kezdte az arany csillámport a rét virágaira. Minden egyes kis zugba, minden sziromra, minden fűszálra jutott a szeretet éltető aranyporából. A Hercegnek pedig valami furcsa melegség öntötte el a szívét. Megrengette az Anyaföldet, és a szeretet még nagyobb erővel áramlott, szállt a levegőben. A virágok felkúsztak a palotára, körbefonták a tornyokat, tarkára színezték az ablakokat.
Attól a naptól kezdve a Hercegnek mindig friss cipó került az asztalára, és minden nap megvendégelte a Tündért. Melegség költözött az otthonába, a rendíthetetlenül álló kőfalak közé, amelyek most már nem csak őt védték, de a Mezők Tündérét is.
Égi Atyácska pedig huncutul mosolygott rájuk a felhők mögül, hiszen épp így tervezte a szerepek kiosztását – a Nő növel, éltet, a Férfi kormányoz, és védelmet nyújt.

(Peszlen Mária ötletéből írta Zentai Anna)

Kép forrása: Pinterest