Te mibe kapaszkodsz?

Ki mibe kapaszkodik?

Életünket értelmezhetjük úgy is, mint az utat, amely Istenhez elvezet. Minden élet egy-egy útszakasz, ezen a hosszú utazáson. Út Istenhez, azaz ön-mag-unkhoz, vissza az eredendő egységbe, az Unio Mysticába, a Fénybe. Éppen ezért, értelemszerűen, a puszta tapasztalás kalandjátékaként, megéljük a szétesettséget, a külső, anyagi, kézzel fogható dolgokba való kapaszkodást. Az ember, természetéből eredendően keresi a biztonságot, úgy gondolja, hogy ha vágyai tárgyául kiválaszt valami rajta kívül álló dolgot, akkor annak elérése által lesz stabil és teljes. Ám mindaddig, amíg ezeket a kapaszkodókat keresi, a keze valójában a légüres térben csapkod, vagy a semmit markolja. A végső megérkezés állapota valahogyan mégsem akar eljönni.

Ha ezt a kiteljesedett állapotot keressük, amelyben már nem kap részt a függőség, a féltés, vagy bármely lehúzó minőség, akkor alaposan és mélyen meg kell vizsgálnunk önmagunkat. Én mibe kapaszkodom? – ez itt a kérdés.

Az anyagias ember az anyagiakba, pénzbe, tárgyakba kapaszkodik. Kapaszkodhatunk a hatalom káprázatába, a pozíció elérésébe, vagy megtartásába is. Az önmagát spirituálisnak valló ember ugyanakkor a másik oldalra teszi a kapaszkodókat: kapaszkodhat a szerelme tárgyába, azokba az emberekbe és dolgokba, amelyek számára lelki töltéssel bírnak. Az egyik oldal ragaszkodhat ahhoz, hogy a boldogulás anyagi téren, vagy a testiségben van, a testi vágyak megélésében, míg a másik oldal ragaszkodhat ahhoz, hogy a boldogulás a lelkiségben van, az érzelmi vágyak megélésében.

Mindkét oldalon a kapaszkodás jelenik meg és mindkét oldal csapdahelyzet, mert önmagán kívülre teszi a teljesség reményét. Az, aki az érzelmei kiteljesedését várja el valaki mástól, semmiben nincs kevésbé eltévedve, mint aki a tárgyaktól várja a boldogságot.

Ezek a kapaszkodások jól érzékelhetők, akár rögeszmévé is válhatnak, ha észrevesszük, hogy beszélgetéseink során folyamatosan ugyanarra a témakörre térünk vissza, önmagunknak bizonygatva, hogy ott vagyunk jó helyen és az égiek is ezt akarják, nem lehet másképpen. Mivel a vágyak megvalósulásában, a teremtésben az akarás és a vágyak kergetése ugyanekkor visszatartó erő is, ezért észre sem vesszük, hogy mi magunk tesszük magunk elé az akadályt ezek elérésében.

A teremtés utolsó szakasza a teljes elengedés. Amikor már valamit nem „akarunk”, akkor megszűnik a távolság a vágyak tárgya és önmagunk között, a kívánt dolog megérkezhet. Ám ezt követően ébredhetünk rá igazán, hogy még mindig nem értük el az „igazi célt” – mert az igazi cél egyedül az Istenben való feloldódás lehet.

Zentai Anna

Kép: Rachel Baran