Néhány szó a netes ismerkedésről…

Néhány szó a netes ismerkedésről… (és a könnyen, gyorsan jövő párkapcsolatokról)

Bizonyára ismerős az élmény sok kedves nőtársamnak, amikor virtuális közösségi oldalára fellépve újabb és újabb kéretlen jelölésekkel, felkérésekkel találkozik. Részemről külön fejtörést okoz néha, hogyan tudnám megértetni a világgal, hogy aki nem ismerősöm, akivel nem folytattam legalább egy személyes beszélgetést, vagy nem néztem egyszer is a szemébe élőben, az ne jelöljön a privát oldalamon. Alapvető illendőség lenne. Ott vannak aztán az internetes párkereső oldalak és a virtuálisan létrejött kapcsolatok – és most kérem, hogy akinek nem inge, ne vegye magára, mert lehetnek kivételek, bár én egyetlen eggyel sem találkoztam még, de – amiknek töredék része sem lesz soha az igazi. Vajon miért?

A mai világban arra vagyunk nevelve, hogy vágyainkat, igényeinket a lehető leggyorsabb módon, szabadon, kedvünk szerint megvalósítsuk, kiéljük. Mert „megérdemeljük”. Azt pedig elfelejtik közölni velünk az iskolában, de még a bulvár médiában is (hogy képzelik, nem is értem?), hogy teremtő erőinkből, amennyit fektetünk valamibe, annyit térít vissza nekünk a sors. Hogy azok a dolgok, amiket hosszú időn át építünk, amiért megdolgozunk (emberileg, lélekben!), amiért sokat küzdünk, mind értékes, biztos, stabil építmények tudnak lenni, az élet igazi, nagy ajándékai.

Párkapcsolati szempontból ez úgy néz ki, hogy van az egyik fél, akinek meg kellene küzdenie a másikért (persze önmagával), de mivel ez nehéz ügy, mert sok ideig tart és hát a türelem nem könnyű erény manapság, meg sok áldozattal is jár, meg minden, ezért adja az univerzum azt a lehetőséget, hogy választható a könnyebbik út. Az az út, ahol nem kell erőt kifejteni, ahol nyugodtan ellustulhatunk, elgyengülhetünk, maradhatunk a megszokottban, vagy simán dönthetünk úgy, hogy semmilyen erőt ne kelljen kifejteni, meg mindenféle vágyakat eltűrve várakozni, helyette gyors és kényelmes eredményt kapunk. Fel lehet menni a netre, ki lehet választani egy listából a nekünk tetszőt és máris létrejöhet a kapcsolat.

Aztán előbb vagy utóbb, de valamikor kiderül, hogy hát ez mégsem az igazi. Egyszer csak befullad az egész. Vajon miért? Mert minden befullad, ami nem az igazi. Egyáltalán – van olyan, hogy igazi? A sok keserves csalódás után már ezt a kérdést is feltesszük magunknak, pedig a belső hívás egyértelműen ordítja, hogy igen. Van.

Az igazinak azonban ára van. Ezt az árat pedig nem pénzben, meg tárgyi ajándékokban fizetik. Hanem energiában.

Az igaziért meg kell küzdeni. Ki kell érdemelni. Éppen ez adja az ízét! Éppen ettől fogjuk különösen megbecsülni. Éppen abból tudjuk, hogy ő az igazi, hogy minden követ meg tudunk mozgatni érte. Hogy nincs akkora akadály, aminek ellenére ne tudnánk szeretni őt. Hogy nem számít az idő sem. Egy év után, tíz év után, húsz év után, száz év után, életeken át is… Hogy bármekkora ellenerő áll az utunkban, mégis töretlen hittel és érzelmekkel, képesek vagyunk küzdeni érte.

Ezt nem lenne szabad elfelejtenünk: amekkora erőt teszünk bele a szerelembe, a kapcsolat megvalósításába, akkorát kapunk vissza. És itt most nem arról van szó, hogy éveken át próbálok megjavítani valamit, ami eleve nem működik. Hanem arról, hogy van valami, ami elemi erővel, egyszerűen csak VAN, mert eleve nem tud nem lenni, és le kell azt hozni az anyagba, valósággá kell varázsolni, hogy gyakorlatilag is működni tudjon. A „valamit – valamiért” elve energetikailag értendő. Amekkora energiát adok, akkorát kapok vissza, mert az energia soha, de soha nem vész el, soha nem megy kárba. Amekkora áldozatot hozok érte, akkora áldásként viszonozza a sors.

El lehet tehát gondolkodni, hogy vajon megéri-e? Megéri gyorsan, könnyen kiégni, időt húzni a langyos vízben, feladni mert félünk, beérni kevesebbel…? Vagy esetleg megéri minden erőnket összeszedve, türelemmel és alázattal, teljes szívvel és lélekkel beleállni valamibe, nem számolni az időt, sem az éveket, nem foglalkozni a kapott élményekkel, mert az a valami, az az igazi és mert hű maradtam ahhoz, ami a szívem akarata? Én csak egyet tudok: szeretni soha nem hiábavalóság.

És legyen, inkább legyen égszakadás, földindulás, mint langyos mocsár, és parázson érlelt táltos paripa a „jó a szamár is” helyett, mert enélkül örökké kísérni fog a hiányérzet, hogy valami nagyon lényegeset hagytunk ki az életünkből.