Mikor jön már a változás?

“Én megcsináltam, de még nem változott semmi!”
“Én annyi oldáson voltam, de még mindig ugyanaz a helyzet!”
…ismerősek ezek a mondatok?

Tanuljuk az emberi és a világ működését, amit eddig, sok időn át, elfedtek előlünk. Nem baj, ha lassan, fokozatosan haladunk.
Továbbra is ott tartunk, hogy meg kell látnunk, értenünk azt, hogy minden rajtunk múlik és nem másokon, nem külső dolgokon – és azt is, hogy meg tudjuk változtatni, ha akarjuk! …a hogyanokra meg közben rájövünk.
Én mindig úgy voltam vele, hogy ha valamit meg akarok tenni, akkor azt megteszem. Ha valamit meg akarok oldani, akkor addig megyek, amíg azt megoldom. Bármit félbehagyni, amikor a vágy, vagy a szükséglet még ott van, ésszerűtlen.
Nyafogni azért, mert ott ülsz két pulcsiban és nagykabátban a forró kályha mellett – elég furi. Lehet, hogy már kigomboltál két, három, öt gombot, vagy lehet, hogy már a kabátot is levetted, de még mindig izzadsz. Ez egyenlő azzal, hogy voltál két, három, öt, tíz, húsz, harminc oldáson és még mindig azért nyafogsz, hogy nem oldódott meg a helyzet.
Mindig azt szoktam mondani, hogy elindulni ezen az úton olyan, mint amikor kinyitod Pandora szelencéjét. Huh…. egyből, hirtelen feljön minden, amit addig elnyomtál! …és nem, nem a meditáció, meg az oldás a hibás és miattuk jöttek ezek, hanem épp ellenkezőleg: ezek a dolgok eddig is benned voltak és most elkezdtek feloldódni. Ezt az utat folytatni kell, hogy tisztulás, gyógyulás, elsimulás, oldódás legyen!
Ha elindulsz az úton egy cél felé, fel is lehet adni, meg lehet tartani szünetet, de miért ne járnád végig, hogy elérd a célod? Logikus.
Ha tehát elindultál, akkor addig mész, amíg eljutsz az eredményhez. Ennyi.
Ha van elérendő célom, akkor követem, amíg elérem. Megyek utána addig, amíg ott nem vagyok, ahol lenni akarok. Ráadásul, ehhez igenis kipróbálok olyan dolgokat is, amik iránt addig talán ellenkeztem, vagy kapcsolódok olyan személyekkel, akikkel addig ellenérzetem volt – pontosan azért, mert tudom, hogy a komfortzónában maradás nem old meg semmit! Ha viszont elhagyom a komfortzónámat és tágítom a terem, akkor rátalálok azokra a megoldásokra, amelyekre addig nem!
Amit még látok ezekben a helyzetekben, az az, hogy mindennel foglalkozunk (mint oldási téma), csak éppen a lényeggel nem. A spirituális ember ugyanúgy menekül (nem tudatosan) önmaga elől… így éppen arra lenne érdemes ránézni, amit távol akar tartani. Ez pedig legtöbbször a szülőkkel való viszony, anya és apa! Pontosan az, ami a legközelebb van.
Minden embernek a legelső élménye a szülőkkel való kapcsolódás és ha az alapvetően, természetesen működő szeretetkapcsolatot bármi is megtöri, ha az energiákban pici kis zavart érez, akkor ez a legelső élmény mélyen beivódik. Természetesen erre később tudatosan már nem emlékszik az ember, hiszen mikor volt az már, milyen kicsik voltunk! Ez a beégés aztán további eseményláncolatot hoz létre, amíg fel nem dolgozzuk és ki nem oldjuk a gubancokat, egyre jobban növekedve tér vissza újra és újra. Ha ezt a gyökérélményt feloldjuk, meggyógyítjuk, legtöbb esetben a lényeget kapjuk el és oldjuk meg.
Erről ír például Mark Wollyn: Örökölt családminták című könyvében, már az első fejezetben, amikor azt meséli, hogy hosszú éveken át komoly szembetegséggel küzdött és bejárta az egész világot, különféle nagy tanítóknál, mestereknél tanult, különféle országokban, mégis, minden hiába volt… Egészen addig, amíg haza nem tért és rendbehozta a kapcsolatát a szüleivel! …és láss csodát: a szeme is meggyógyult. Tipikus belső út.
Hozzá kell tennem, hogy amikor a szülőkkel való kapcsolatunk rendezéséről beszélünk, akkor nem ennek a fizikai oldalára gondolunk. Nem feltétlenül kell, hogy fizikailag is beszéljünk a szüleinkkel, vagy ott legyenek mellettünk. Mindezek a történések belül, MAGUNKBAN zajlanak, az energetikai és tudati terünkben. Az is lehet, hogy olyan mérgező, bántalmazó szüleink, rokonaink voltak vagy vannak, akiktől jobb, ha távolságot tartunk, mert nekünk ez a jó – de a bennünk rezgő energetikát akkor is meg tudjuk gyógyítani. Ez nagyon fontos. Ez talán a legfontosabb!
Ez is csak egy gondolat. Mindenesetre, szerintem érdemes járni, folytatni, bevégezni az utat. Addig menni, amíg minden elsimul. Ehhez pedig muszáj hozzátenni, hogy a végső cél lényegében semmi más nem kellene, hogy legyen, csak egyszerűen annyi, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, hogy igazán boldogok legyünk! Mert ezen a rezgésen minden más, ami velünk együtt rezeg, eleve ránktalál és minden megoldódik! Nem konkrétumokon érdemes dolgozni – hanem saját jóllétünkön.

Zentai Anna
Kép: Pinterest – A gyógyult Belső Gyermek