…mert te hívsz

Sok évvel ezelőtt volt egy visszatérő álmom.

Akkor még házasságban, de testi-lelki magányban éltem. És mellette ott voltál te, napról napra, hétről hétre, mindig valahol a közelemben, és nem értettem, miért éppen te vagy az álmaimban…

Azt álmodom, hogy ajtókon megyek keresztül. Egyik ajtó a másik után… nyitom, csukom, egyik kilincset le, belépek, megyek tovább, jön a következő ajtó… olyan nyughatatlanul keresek valamit és magam sem tudom, hogy mit… ajtók, ajtók és ajtók…. és nincs ott, egyik mögött sincs, nem találom… ajtók és ajtók… aztán végül, az utolsó ajtó mögött: te vagy! Ott ülsz egy ágyon, én melléd ülök, megöleljük egymást és minden elsimul. Béke van. Megérkeztünk.

A mai napig álmodom veled. Időnként belépsz és megmutatod, mit érzel éppen. Sokáig nem értettem, miért.

De már értem.

Te Hívsz!

Te küldöd ezeket az álmokat, a lelked szólítja az én lelkemet! Te mutatod meg, mikor mi zajlik veled, benned, és azt is megmutattad, mit érzel irántam valójában… és tudod, hogy én ugyanazt…

Olyan ez, mint egy segélykiáltás tőled.

Egyik nap csak a kezedet láttam. Mintha nyújtanád felém… mint egy örvénybe, süllyedsz egyre mélyebben, szinte fuldoklik, szomjazik a lelked. És intesz felém.

Egyszer elmeséltem valakinek az álmomat, az ajtókkal… azt mondta, jelképesen, hogy „nekem kell bemennem érted a kékszakállú herceg várába”.

Már értem. Bezártad magad, amilyen mélyre csak tudtad és mégis vársz.

Hát itt vagyok.

Segítek.

Megyek.

Kézen foglak.

Nem engednélek elveszni…

És nem adom fel.

…mert te hívsz.

 

aössze