Figyelem a félelmeimet…

Figyelem a félelmeimet…

Figyelem a félelmeimet. Annyiszor kérdezték már tőlem: „Dehát miért félsz?” „Mitől félsz?”

Nem tudtam válaszolni, nem tudtam megmagyarázni.

„A visszautasítástól félsz?” – szólt az egyik kérdés. Nem, nem attól. Valahol mélyen, legbelül érzem, hogy nem az a valóság. Tudom, hogy mindent jól érzek. Még ha nemet is mond, még ha a fejét ingatja, még ha el is zár magától, akkor is…  tudom.

„Hát akkor mitől félsz?”

Tényleg nem tudtam válaszolni. Csak gondolkodtam, meredtem magam elé szótlanul és figyeltem, elemeztem, boncolgattam magamat, az érzéseimet, a gondolataimat, a viselkedésemet. Folyamatosan.

Valahol nem vagyok elégedett magammal… a külsőmmel… nem látom elég szépnek magam. Talán ezért félek…?

„És te milyennek látod őt?” – jött erre a kérdés.

Ó… hát ő tökéletes… úgy, ahogy van… mindent szeretek rajt….

„Hát akkor nem gondolod, hogy ha ugyanilyen szeretettel néznek rád, akkor téged is lehet így látni? Hogy téged is lehet így szeretni?”

De igen, lehetséges…. ezt el tudom fogadni…. és tovább gondolkodtam, merengtem némán. Valami hiányzik… valamilyen felismerés.

Volt már annyi találkozásom, meghátrálásom, tapasztalatom Vele, hogy volt miből meríteni. Mégis… mitől félek? Játsszuk csak újra… és újra… a legutóbbi találkozást… amikor annyira megijedtem, hogy hirtelen szembejött, pont ott, ahova azért mentem, hogy elkerüljem, hogy ne kelljen találkoznia velem, hiszen nem akar…

Figyelem a félelmeimet. Mi dolgozik bennem ilyen hatalmas erővel? Mi nem enged tovább egy határon túl?

Ott vannak az álmaim. Érzések, megérzések, millió megélés, ami számomra mára megkérdőjelezhetetlen. Már nem tudom nem tudni, amit tudok, nem bizonytalanít el semmi sem. És ott van a gyakorlat. Pillanatok, amikor találkozunk, amikor megremeg a lábam, elakad a szavam és csak a határokat érzem. A félelmet. Ott van a racionalitás, ahol minden olyan lehetetlennek és távolinak tűnik. Mi ez? Mégis, mi ez?

„Én még soha ekkora félelmet nem éreztem….” – súgom halkan.

„Hát ez a szerelem!” – mondja mosolyogva idősebb barátnőm, aki, így az 50-en túl, nyilván már tapasztaltabb… Én meg nézek hülyén: „Tényleg? Ez? …Úristen… tényleg ez.”

Volt pár mélypontom, amikor rengeteg feszültség volt bennem. Ingerülten futkostam a lakásban, csapkodtam, ami a kezem ügyébe került, szinte ordítani tudtam volna a tehetetlenségtől és úgy viselkedtem, mint egy durcás kisgyerek, aki odadob néhány tőmondatot a másiknak és nem érdekli, hogy megbánt-e valakit, vagy nem.

Figyelem és elemzem a félelmeimet. Van a belső világ – az érzések bizonyossága, a lelkem békéje, ami minden külső forrongás ellenére is stabil. És van a külső világ – a látszat kapcsolatok, a felszínen játszott szerepek, emberi játszmák, elfordulások, tiltások és távolságok, külön utak és az elutasítás.

Ez a kettősség téveszt meg. Őrültségnek tűnik az egész, ha a racionális oldalról közelítjük. Amikor beleveszek a félelmekből szőtt hálómba, akkor jön az önostorozás, az önkínzás: nem vagyok normális! Nyilván teljesen bolondnak tart… nem akar tőlem semmit… nem is keres… egyáltalán… illúziókat kergetek, ez nem a valóság…

Aztán, miután kisírtam magam és újra megtalálom az egyensúlyt, a lelki erőmet, akkor megint bizonyossággá válik, amit érzek és szégyellem magam azért, hogy nem hiszek eléggé ebben.

Hiszen csak ő van, csak ő volt mindig, hiszen ő is éppen azért menekül, éppen azért zár ki az életéből, mert felismerte ezt… és azt, hogy mekkora különbség van ‘kint’ és ‘bent’ között.

Hiszen az a valóság, ami belül van… a felszín csak látszat. És én azt a valóságot érzem. Ezért van, hogy sokan nem kedvelnek, elfordulnak tőlem – mert szembesítem őket a saját valóságukkal. Amit nem akarnak látni. Amivel nem mernek szembenézni.

Hát ez van a félelem mögött. Hogy nem vagyok elég biztos abban, amit a lelkem súg – mert csak némán, szótlanul, láthatatlanul mondja… és mi mind azt tanultuk, hogy amit a szemünk lát és amit a kezünkkel érintünk, az a valóság. Hát nem az. Csak meg kellett felelni a külvilág elvárásainak, amik azt tanították, hogy nem számít, mit érzel, csak az, hogy mit látsz… és ez úgy beivódott, hogy észre sem vesszük, mekkora önámításban élünk.

Tehát csak akkor félek, ha megingok. Ha nem hallgatok a lelkemre, ha nem bízok elég erősen önmagamban. Csak akkor félek…

Félek – Élek… milyen hasonló szó a kettő… Lehet választani.

Mégis, mekkora erők dolgoznak azon, hogy segítsék ezt az utat? Mennyi jelet, mennyi segítőt, mennyi segítséget és mekkora erőt kaptunk már eddig is ehhez? Hogy merjük vállalni azt, ami a lélekben van és elfoglaljuk a helyünket ott, ahol van? Hát akkor hogyan is merünk nem hinni önmagunkban, amikor ők odafent ekkora erővel hisznek bennünk és így támogatnak? Szégyellhetjük magunkat, hogy nem hiszünk eléggé, amikor nekik ekkora bizalmuk van bennünk!

Valahol mindannyian ugyanazt az utat járjuk. Sokan a munkájukban, a hívatásukat keresve, mások a szerelemben, a kapcsolataikban, a gyermekeikkel, vagy bármely vágyott életcél elérésében… mindegy is, hogy miben. Mert a vágyott cél csak az eszköz a sors kezében. Eszköz, ami ahhoz szükséges, hogy megtanuljuk, minden félelmünk ellenére, a szívünket követni.

Hát akkor megpróbálom. Legközelebb, újra megpróbálok nem félni, szembenézni, odaállni, nem menekülni, nem elfordulni, nem meghátrálni. Mert ez az én valóságom. És nekem is szembe kell néznem vele.

Kép: Pinterest