Én, meg a spiri

Én, meg a spiri

Komolyan elgondolkodtam az utóbbi időben, hogy én vagyok-e nemnormális, vagy mindenki másnál valami probléma van? Mégis hogy lettem én spiri, meg miafene az egyáltalán? Jogosan mondják egyesek, hogy bolond vagyok (a barátnőimmel együtt), vagy csak ők nem látják azt, ami ott van az orruk előtt? Nem túl komoly, ám nagyon is jókedélyű reggeli filozofálgatásom közben képek ugranak be. Életem színes-keserű képkockái, emlékei, amik hol nevetésre, hol szájhúzogatásra késztetnek és hamarosan már körvonalazódik bennem a válasz.

Soha, senki nem volt spiri körülöttem. Családom egyetlen tagjával sem tudtam beszélni az álmaimról, a megérzésekről, vagy a látszat mögött érzékelt (tudott) tényekről. Csak arra emlékszem, hogy már gyerekkoromban sem értettem a körülöttem élőket, meg az egész cirkuszt, amit művelnek, miközben a lelkük homlokegyenest mást akart. Láttam, hogy eljátszanak mindenféle szerepeket, az általam nagyobbnak, komolyabbnak tartott „felnőttek” és közben egyértelmű tényeket úgy elrejtenek a viselkedésükkel, mint a korombéli ovisok, amikor letagadják a csínytevéseiket (ártatlanul-esdeklően kikerekedő „neménvoltam” tekintetek beugranak, ugye?). Sőt, még annál is jobban megy nekik a színjátszás, hiszen a gyerek csak mások előtt tagad, ám önmaga legalább tisztában van a lényeggel, na de felnőttként a sumákolás művészetét igen magas posztgraduális szintre lehet ám fejleszteni.

A nevelés aztán megtette hatását és én sem lettem jobb. Közel 20 éven át lehazudtam magamnak még a csillagos eget is, csak a valódi érzéseimmel ne kelljen szembesülni, dehát a külvilág mindig elvár egy képet és hát a képet, azt mutatni kell, kérem szépen.

Pedig a kapcsolatok rendjét mindig éreztem (ej, az a fránya szűz Szaturnusz!). Először apám pikkelt rám azért, mert az ezoterikus baromságaimmal én uszítottam anyámat, hogy váljon el. (Vicc.) Aztán a volt férjem szintúgy, amikor én elváltam tőle. Én meg álltam az össztűzben és pislogtam, hogy nem érzékeli a másik, hogy valami méltatlan, hogy valami nincs a helyén, hogy valami olyan lehúzó mocsárban süpped és dagonyázik, amiből kiszabadulni egy megváltást jelent és inkább már ez a felszabadító erő szálljon át az utódaira, mint az a teher, amit ők nem mernek lecsatolni magukról (pedig szorít már és fojtogat az a biztonsági öv rendesen, a kölykök meg nem csak vagyontárgyakat, de családi karmát és rendezetlen szülői feladatokat is örökölnek, ugye).

Idővel persze mindenki megbékélt a „hülyeségeimmel” ( – mondta volt valaki, aki azóta követi és szereti a hülyeségeimet), én meg egyre inkább belátom, hogy megtettem ugyan a tiszteletkörömet a matériában, de köszönöm, az álszentségből és a vakságból többet nem kérek.

Szóval én végiggondoltam ezt a dolgot. Beugrik még az én legjobb, kisigazibarátnőm (csak mert kisebb is nálam, meg igazi is, ő nevezte el így magát nekem), aki nálam jóval tisztábban érzékel és akit először mindenki hülyének néz a kijelentései miatt, aztán idővel, miután jól kiközösítették, persze mindig kiderül, hogy neki van igaza. Ő meg szeretettel viseltetik mindenki iránt, mert hát ő ilyen okos. Én meg példát tudok venni róla.

Beugrik még aztán egy beszélgetés e témában, amit Gyerekkel (őmégcsakmost14) folytattunk nemrég, a városban sétálva.

• Apa már elfogadta, hogy „ilyen” vagy. – mondja ő.

Érzékeltem némi enyhe ellenérzést a szavak mögött, mármint nem Gyerek, hanem apja részéről és mivel szeretünk Gyerekkel a szavakon lovagolni, meg tisztába tenni dolgokat, hát visszakérdezek:

• …elfogadta, vagy belenyugodott?

Gyerek (nemhülye, vigyorog): – Belenyugodott…

• Hja – mondom szintúgy ironikus vigyorral – megszokta már, hogy anyád ilyen hülye spiri, mi?

Gyerek :(nevet)

• Azt nem mondtad neki, hogy nemrég voltunk táborban, ahol rajtam kívül még vagy negyven másik hülyespiri volt és egy csomó férfi volt köztük?

Gyerek (már kacag, de kibújik a száján egy ilyen): – Nem, azt nem!

• ..és hogy neki vannak jósálmai évek óta, amiről nem beszél? Ő nem hülyespiri? …és hogy neked is vannak álmaid meg megérzéseid, meg látomásaid? ..és akkor a gyerekére nem mondja, hogy hülyespiri?

Gyerek már csukladozva szakad a nevetéstől, én meg békésen nyugtázom:

a spiriség tehát nem jósolgatás meg rózsaszín ködök kergetése, hanem egyszerűen azt jelenti, hogy nem feltétlenül hiszek a látszatnak, mert tudom, hogy a valóság a láthatatlanban rejlik és ha mást érzek, mint amit látok, akkor nem tagadom le önmagam, hanem abban bízom jobban. Mert úgyis az fog az anyagba varázsolódni az idővel.

Vagyis: mindig, minden esetben vállalom azt, amit érzek és annak megfelelően élek.

Hát van mit tanulni a gyerekektől.

Fotó: Varga Mónika