El kell, hogy engedjelek…

El kell, hogy engedjelek…

gyermek3

– Majd hívlak! – mondta és már markolta is a kormányt, keze a slusszkulcson, készenlétben állt az induláshoz.

-Nem fogsz, tudom. Nyugodtan kimondhatod… – akartam mondani, de csak mosolyogtam, nem is tudom, miért nem szólaltam meg. Tényleg nem értettem magam, miért is nem jönnek a szavak. Úgy éreztem, mindketten tudjuk, talán nincs is szükség erre. Csak néztem rá, a búcsú mosolyával, könnyedén, mintha szeretettel engedném el, megköszönve ezt a két hétvégét, a bulikat, a közös élményeket, az éneklést, a táncot, hogy egymást átkarolva tüzijátékot néztünk, a bizalmat, hogy adtunk magunkból egymásnak egy nagyon kicsit. Csak visszanéztem rá, tudva azt, hogy soha többet nem leszünk így együtt, talán soha többet nem is látom őt – és ez nem baj, hiszen egyikünk sem tervezett még ennyit sem, egészen másfelé tartott az utunk. Nem lett kimondva – csak éreztük.

Tényleg ki kellett volna mondanom. Máig nem tudom, hogy ez miért lett volna fontos, de fontos lett volna. … Talán a szerepjátékok elkerülése miatt kellett volna. Hogy felnőttebbé váljunk. Hiszen valamit egyértelműen tudni és nem beszélni róla, olyan gyerekes dolog… Talán éppen ehhez kaptunk esélyt felnőni, talán kellett ez a tanítás, ez az élmény ahhoz, hogy majd mással, másképpen, tisztábban történjen.

Ez így lett volna tiszta. Mégsem mondtam ki. Ha valamit bánok azóta, akkor csak ezt bánom. Hogy ott volt a nyelvemen és visszatartottam. Ott volt köztünk, kimondhatatlanul, abban az utolsó pár másodpercben.

Kiszálltam a kocsiból és becsaptam az ajtót magam mögött. Ott volt vége. Legalábbis neki. Nekem viszont csak kicsivel később. Bár erről magam sem tudtam.

Kiszámoltam. Most lennél hét éves, ha mégis megszülettél volna.

De el kellett, hogy engedjelek.

Talán éppen a szülinapom környékén érkeztél volna. Vagy kicsivel előbb, de akkortájt. Milyen érdekes…

De nem jöttél mégsem. Akkor még nem jöhettél.

Úgy voltál velem egy röpke pillanatot, hogy nem is tudtam rólad. Tudatában sem voltam annak, mi történik velem. Egy kis ideig úgy éreztem, ez talán az… de hát az nem lehet! Nem lehet még egy gyermekem, most, itt, egyedül, társ nélkül, az nem lehet… fel kell nevelnem a másikat, dolgoznom kell, egyedül vagyunk, el kell tartanom magunkat, mit csinálnék akkor? Bár ne lenne úgy, csak nehogy úgy legyen…

Hetekig őrlődtem ezen. Aztán megnyugodtam, amikor késve, de megérkeztek a jelei annak, hogy mégis felesleges volt az aggódás. De valami más volt, nem a megszokott…

Napokon át jöttek a görcsök, a fájdalom, valami erősebb, mint eddig bármikor. Fel sem fogtam, mi történik. Nem mentem orvoshoz. Elintéztem azzal, hogy biztosan gyulladás, majd elmúlik. Pihenni nem lehetett. Egész nyáron dolgoztam, szabadnap nem volt.

Csak arra a pillanatra emlékszem, ahogyan állok a fürdőszobában, markolok valamit, állok egy helyben, csak egy kis ideig, azzal a mély fájdalommal, aztán összeszedem magam és visszamegyek az üzletbe, leülök a helyemre és folytatom a munkámat.

Idővel feledésbe is merült az egész. Honnan tudhattam volna, hogy egy kis ideig már ott voltál, velem voltál, csak visszafordultál, hiszen nem érkezett még el az idő?

Évekkel később tisztult ki bennem, mi is történt akkor. Egy női körben, a Balaton partján, késő este, a tűz fényében, ahogyan egymás traumáit hoztuk felszínre és oldottuk fel közösen.

  • Tudod, hogy neked volt egy vetélésed? – kérdezte halkan a segítőnk.
  • Igen. 2010 nyarán. – mondtam ki határozottan azt, amit addig sohasem. Ő csendben bólogatott.

Déjá vu érzésem volt, már akkor is és most is, amikor ezt írom. Fenyőket látok. Személyek jelennek meg. Nem is tudom mindezt hova tenni. Csak azt tudom, hogy valaminek így kellett lennie. Nem számít, miért, hogyan, ez nem érdekes. Csak azt tudom, hogy ott és akkor el kellett, hogy engedjelek a testemből.

A lelkemből viszont nehéz kiszakítanom téged. Mintha ez a mai napig nem tudott volna megtörténni. Mintha valami még itt tartana és nem engedné ezt. Talán az is, hogy éveken át még a gondolatával sem foglalkoztam annak, hogy lehetett volna még egy gyermekem. Egy kislányom. Mert ezt is tudom.

Talán bűntudatot érzek amiatt is, hogy annyi éven át ott volt tudattalanul a mélyben ez a veszteség és nem volt nevén nevezve… és miután világossá vált, mi is történt, csak így tegyem túl magam rajta?

Igen. Elengedlek. El KELL, hogy engedjek most valamit…

Kell, hogy megbékéljek a döntéseddel, hogy akkor és ott még nem volt ideje, hogy az édesanyád legyek.

De várlak. Várlak vissza és fogadlak, teljes szívemmel, ha eljön az idő!

Mert itt vagy még mindig és itt vagy már újra… itt vagy velem, lélekben.

Talán ezért nem tudtalak teljesen elengedni…