Egy kiskanál története

Egy kiskanál története

20170819_153558

Anno Franciaország, valamikor réges-régen…

Amikor még nem volt bűn a testi örömöknek hódolni, amikor az örömlányok még megbecsült, szeretett tagjai voltak a társadalomnak, amikor még a szakrális nőiség bölcsességének tudatában lévő nők irányítottak női köröket, amikor még nem szóltak bele vagyonra éhes férfiak a lányok életébe, a bordélyházak működésébe….

Egy szép napon ott álltam az ajtó előtt. Hatalmas faajtó volt, kétszárnyú, a kezemben kis szőrös játékállatkám, amit az apukámtól kaptam. Csak ez maradt, meg pár ruhadarab. Egyetlen bőrönd volt mindenem, meg az a pénzköteg. A pénzköteg, amit elhunyt szüleim házának és kertjének gondnoka átadott a Madame-nak, hogy a megélhetésem biztosítva legyen.

Nyílt az ajtó. Kitárult és ott állt ő, a Madame, fekete csipkeruhában, kedvesen, de határozottan nézett. Csak rámpillantott és nem volt kérdés. Gyorsan megbeszélték az üzletet.

Árva lányként ez volt az egyetlen esélyem. Ha ő nincs, akkor a biztos halál várt volna. Befogadott. Nem hiszem, hogy pusztán önös érdekből. Sokan ismerték őt. Bár öntudatos üzletasszony volt, mégis köztudottan meleg szívű és mindenki nagy tiszteletben tartotta. Becsülték, hiszen sok árva lányt befogadott és felnevelt – és valóban jól bánt velünk.

Nem kellett sokat dolgozni, nem terhelt túl minket. Sok éven át csak a felnőtt lányoknak segítettünk és játszottunk a magunkfajtával. Aztán, amikor már serdültünk, lassan, nagyon lassan avatott be minden fortélyba.

Nem voltak betegségek, tragédiák csak nagyon ritkán történtek. Jókedv volt, szeretet volt, melegség volt. Ezért is jártak oda a férfiak. Nem csupán a szex miatt. Valami olyan légkör volt ott, ahol bárki otthon érezte magát, mindenki egyformán szeretve volt és nem volt vetélkedés, sem bántás, sem gyűlölködés. A szex valóban az örömszerzésről szólt és nem kellett olyat tenni, ami nem esett jól, ezt Madame nagyon határozottan szervezte. Nem volt megalázkodás, ellenben megbecsültnek, szeretettnek érezhette magát mindenki, hiszen a nők tudták: ez nem csak a test, hanem a lélek kielégüléséről kell szóljon. Kemény szabályokat is be kellett tartani ehhez, de működött.

Mindenre megvoltak a praktikáink. Hogy egészségesek maradjunk, hogy ne szülessenek gyermekek, hogy az esetleg erőszakos férfit hogyan bódítsuk el, hogy végső esetben hogyan keverjünk olyan mérget, ami gyors és könnyű halált hoz…

Nagyon vártam már az első éjszakámat. Nem tudtam, milyen lesz megélni, bár a testiségről nagyon alaposan kitanítottak a lányok. Csak arra emlékszem, hogy – kicsi lány lehettem még – az egyik szőke, göndör lánynak kellett vinnem valamit. Felszaladtam vele a lépcsőn, odaadtam, ő megköszönte, amikor éppen megérkezett hozzá egy férfi. Őszinte mosollyal fogadta és előre engedte a szobába… az ajtóból visszanézett rám, homlokába lógó szőke fürtjei ruganyosan megugrottak, a szemében valami fény villant és széles mosollyal rámkacsintott… Abban a kacsintásban, a fénylő szemeiben sok mindent éreztem… Mintha azt mondta volna: itt most valami jó dolog történik, amiről nem mondhat többet… ez a mi titkunk… Nem is tudom, milyen titok volt az… valami cserfes, huncut, életvidám, ki nem mondott, mégis tömény virágillatú titok.

Az első éjszakámat a Madame szervezte le. Mindent pontosan megtervezett, mert tudta: az első a meghatározó, ha ez rendben lesz, akkor a többi is rendben lesz. Tudta, kit hívjon. Jómódú volt, ápolt, szép és fiatal, bár pár évvel idősebb nálam – de a lelke nagyon finom, érzékeny lélek volt. Ezért kaptam Őt.

Abból az éjszakából csak Őrá emlékszem… nem tudom, milyen volt a testemnek Vele lenni, de hogy a lelkem akkor boldog volt, azt igen.

Az első pillanat belémégett. Egyszer csak ott állt az ajtóban. Csak állt, talán kicsit az ajtófélfához dőlve, fehér ingben, zöldes-aranyos színű mellényben, csak állt és nézett rám. Én az ágyon feküdtem. Az az első pillantás nagyon sokáig tartott.

Csak állt ott és nézett engem és én néztem Őt. Tudtuk. Egyszerűen tudtuk.

Később egyre többet jött azután, de nem a lányokhoz. Csak Madame-mal beszélgettek, szólt a zene, ment a mulatság és mi messziről néztük egymást. Nem jöhetett közel. Már nem.

Éjszakáról éjszakára, a zeneszó mellett, csak a tekintetünk forrhatott össze, hosszú időn át. A tekintet, amely egyre követelőzőbb és egyre mélyebb lett. És Madame ezt megérezte.

Szép, napfényes nap volt, a piacról tartottam hazafelé. Karomon kosár, benne a konyhára szánt zöldségek. Mindig szerettem a városban járni, ismertem mindenkit a környéken és engem is mindenki ismert. Mindenkinek volt egy kedves szava hozzám és nekem is mindenkihez volt egy kedves szavam. Az útszéli idős koldushoz, aki mindig ugyanazon a helyen üldögélt, a nagyszájú kofához, az asszonyokhoz, a mesterekhez, a gyerekekhez… Nem ítéltek meg, nem szóltak meg… szeretetben éltünk együtt. Tiszteltük egymás sorsát, nyomorúságát és lelkét is.

A ház előtt várt. Hirtelen lépett oda hozzám, a kezemet a kezébe fogta és villámgyorsan hadarta, mit szeretne tenni. Hogy elvisz innen, hogy messzire utazunk, ahol csak együtt leszünk, mindörökre… Hogy nem maradhatok, hogy sokkal jobb lesz majd nekünk, hogy mennyire szeret…

Hirtelen szorítást éreztem a derekamon. Már vonszolt is el tőle, be a házba, egy pillanat alatt…

Egy pillanat alatt, ami szinte percekig húzódó, lassan nyúló máz volt… el, távol tőle, talán örökre…

A nagy faajtó becsapódott. Ő kint maradt. Nem jöhetett többet. Ártott volna az üzletnek.

Nem tudom, hány napig, hány hétig sírtam, mennyi időt voltam szobafogságban. Valahogy eltelt az idő, Madame a lelkemre beszélt és megnyugtatott. Nekem ez a sorsom, ő nevelt fel, az életemet mentette meg, szót kell fogadnom…. igen, itt van a helyem. Nem mehetek el innen.

Sok év telt el azután. A lelkem egy része bezáródott, bár gondoltam Rá, de belenyugodtam abba, hogy ennek így kell lennie. Szerettem az életemet. Tényleg szerettem. Szabadok voltunk és jól élhettünk. A barátság, Madame anyáskodása, a családias légkör, a mulatságok, a testi örömök,a szép ruhák sok mindent feledtettek.

Teltek az évek. Lassan változott a világ. Mások lettek a színek. Változott a divat, változott a politikai helyzet, egyre több katona járt hozzánk. Elöregedtek a függönyök, megkoptak a ház falai. Egy reggelen elment ő is… a Madame. Senki nem tudta igazán, milyen nyomorúságot őrzött a szívében. Öreg lett már és elfáradt a lelke.

Attól kezdve megbomlott a rendszer. Már nem volt, aki összetartotta. Nem volt vezetőnk, bár voltak próbálkozások, de minden szétesett… Egy ideig ott voltam még. Aztán jött egy nap és vele valamilyen érdekes, új fuvallat a széllel…

Az asztalomnál ültem, az emeleti szobában. Az utcára néző ablak nyitva. És akkor belémhasított: hiszen szabad vagyok!

Oda mehetek már, ahova csak szeretnék. Már nem köt ide semmi. Lejárt a „szolgálat”.

Pillanatok alatt összepakoltam a bőröndömet és mentem. Vissza, a régi házba, ahonnan kislányként eljöttem. És szerencsém volt…

Egyetlen egy ember volt már csak ott: a régi szakácsnőnk, a dadusom, aki nem ment soha el onnan. Tudta, valahol a szíve mélyén, hogy vissza fogok jönni. Néha tudakozódott felőlem, figyelemmel kísérte az életemet és várt türelmesen. Ő fogadott.

Hamarosan újra életet leheltem a régi házba. Kicsinosítottam a szobákat, új függönyöket, terítőket varrtam, kertet rendeztem, gondoztam a rózsákat. Ott éltünk ketten, csendesen, békességben, sokáig.

Aztán egy szép napon megérkezett. A földön térdeltem, a rózsáimat rendezgettem. Éreztem valamit… felnéztem és ott állt Ő. Csak állt a kertkapuban, megkopott egyenruhában, és némán nézett. Megtört volt, fáradt, de a szeme ugyanúgy csillogott.

Tudtam: hazaért. Nem kérdeztem, hol volt, merre járt, hogyan élt addig… nem kérdeztem, várja-e máshol valaki… csak futottam, futottam hozzá és átöleltem, a karjaimba szorítottam és csak öleltem, szó nélkül öleltem percekig…

Talán három napot töltöttünk ott együtt, a kis házban. Három gyönyörű, az életünk értelmét jelentő, minden addigi várakozást feledtető, minden nehéz évet felülíró, békés napot.

Egy reggel arra ébredtem, hogy már soha többé nem kel fel. Nem tudtam, hogy beteg volt. Nem árulta el. Nem akarta, hogy a halálos kór árnyéka besötétítse az utolsó, szép napokat.

Leírhatatlan kínként hasított belém a felismerés: hazajött meghalni! Visszatért hozzám, mellém, hogy az utolsó időt velem töltse. Mert így akart elmenni.

Már nem számított semmi. Nem volt többé életem. Nem volt már értelme.

Elővettem a régi dobozkát. A sok kis üvegcsében hol félig, hol egynegyedig voltak már csak a cseppek. Előkerült az ezüst kiskanál. Egy zöld és egy átlátszó színű folyadék, amiket összeöntve, éles koccanásokkal kevertem ki.

Gyorsan hatott. Épp, hogy csak mellé feküdtem. Átöleltem…. és már távolodtam is… utaztam tovább, egy másik létbe, el, el ebből a földi életből…

A másik létsíkon egymás mellé érkeztünk… de nem érhettünk egymáshoz. Ott lebegett, ott volt előttem, én őelőtte… és közöttünk egy tökéletesen szilárd, láthatatlan fal!

A tenyerünket egymáshoz raktuk… ő az egyik oldalon, én a másikon….

Mit tettem?

Nem érhetjük el egymást… idő előtt vetettem véget az életemnek… hát nem kaphatom meg, nem lehetünk együtt még ott sem, még abban a világban sem!

Talán, majd, egy következő életben sikerül….

Keszthelyen jártam ma délelőtt. Barátnőmmel egy kis antik kereskedést fedeztünk fel a piac sarkán. Egy idős bácsi 45 év alatt összeszedett, gazdag gyűjteménye. A legtöbb tárgyat Németországból, árverésekről hozta. Sokáig nézegettünk. Egyszer csak megláttam a kiskanalat. Alig hittem a szememnek.

Ezüst kiskanál, sárkányfejjel. Egészen aprócska. Pontosan, vagy talán majdnem ugyanolyan….

Kellemes érzés szállt meg. Nem a halál érzése. A szerelemé, a boldogságé, a tudaté, hogy Ő és Én, ketten egyek vagyunk. Az utolsó három nap békessége. A tudat, hogy mindegy, mi történik, mindegy, mekkora a távolság, mindegy, mi tart most távol egymástól… De összetartozunk.

Elhoztam a kiskanalat. Itt van a kis házi oltáramon, ahol a mécses világít. Őrzöm, akárcsak az emlékeket. Ha nem is érinthetem… legalább tudom, mert emlékeztet: a lelkünk mindig együtt van.