Család – Lélekcsalád – Lelki kötelékek felismerése

Család – Lélekcsalád – Lelki kötelékek felismerése

család

Évek óta jelenlévő téma kerül most kibontásra és már az elején jelzem, hogy ez is, mint minden írásom, annak szól, aki fogadni tudja azt.

Család ~ Csal-ád ~ csalás …nem véletlen, hogyan terem-TŐ-dnek és fonódnak össze a szavak. Mai anyagközpontú, látszatra fókuszáló világunk éppen arra nevel, hogy azt higgyük el, amit látunk, megfogunk és ne azt, amit érzünk. Ahogyan aztán egyre idősebbek, érettebbek leszünk, úgy jövünk rá, hogy az életünket éppen ott rontottuk el, amikor nem hallgattunk a valódi érzéseinkre, az ösztöneinkre, a szívünkre, a megérzéseinkre, a belső iránytűre. Nem véletlenül hívjuk a lelkünket belső “irány”tűnek! A látható szinten megjelenő család is, bizony, ha a szívünkkel nézünk rá, legtöbbször csalóka képet mutat és a lelki kötelékek finoman szólva nem mindig egyeznek a vér szerintiekkel. Ez pedig rendben is van így. Ettől még lehet – sőt, kell is, hogy legyen – szeretet minden családban. Ahogyan egyformán szép a lelkemnek ránézni egy szál tulipánra és egy szál rózsára is – úgy egyformán lehet szeretni az egyik és a másik embert is, mindegy, hogy ki hova tartozik, milyen fajhoz, nemzethez, családhoz, ésatöbbi.

Emberi életünk velejárója, hogy időnként párkapcsolatba kerülünk, netán házasodunk is, családot is alapítunk, de nem minden esetben azzal, aki amúgy az igazi társunk. Ez pedig nem baj (lásd a Létrafokok az igaz szerelemhez című írást), hiszen az életünk önmagunk kimunkálásáról szól és ennek csak tükrei a kapcsolataink. Így aztán megtörténhet, hogy lezajlik egy szakítás vagy válás és adott esetben gyermekek is vannak, akik az egyik szülőhöz kerülnek, a másik pedig nem minden esetben keresi ezután a velük való kapcsolódást. A gyerekeknek pedig nem könnyű szülőtől szülőhöz vándorolni, megérkezni. Oka ennek az is, hogy minden energia, csak legtöbben még nem látjuk. Energiája és aurája van a térben mindkét szülőnek és az így energiával feltöltött otthonuknak is. Amikor különválnak, akkor lehetnek igazán önmaguk, amilyenek a kapcsolatban nem mertek lenni és ez az energetika megváltozik, tisztul, mindkét fél elkezdheti a saját terét kialakítani, amit eddig nem tudott. Így aztán két nagyon eltérő energetikai tér alakulhat ki, amelyben egy gyermeknek eleve nehéz ide-oda közlekedni. Ezért van az, hogy a láthatások után kell 1-2 nap, amíg a gyermek rezgése átáll az egyikről a másikra. Ez természetes folyamat.

Van aztán az a helyzet, amit manapság sajnálatosan gyakran látok – és ez a jelenlegi írás apropója is – hogy egyik fél szidja a másikat, mondjuk azért, hogy nem foglalkozik biológiai gyermekével. Nagyon meglepő és sajnálatos a számomra, hogy ezek a bántalmazók (mert valójában ez is egyfajta bántalmazás, lelkileg és energetikailag!) főként a nők! A nők, az édesanyák. A finom, szép női lelkek, az intuitívak, akiknek a legjobban kellene a belső, láthatatlan érzéseikre figyelniük és hagyatkozniuk. Mégis a nők képesek a legtöbb bonyodalmat és ártó energiát szítani, manipulálni – holott éppen a nőnek lenne az a dolga, hogy békét, harmóniát, szépséget, lelkiséget hozzon a világba, a kapcsolatokba. Emellett időnként látom azt is, hogy az anya megy el és az apa az, aki a gyermekkel marad – itt legtöbb esetben nem az erőteljes becsmérlés szokott működni, inkább az önsajnálat, a ‘szegény én’ programok futtatása, de ez mindkét félre is igaz lehet. Tehát a lényeg, most már minden általánosítás nélkül: adott egy helyzet, amelyben válást követően egyik fél elmegy és nem foglalkozik már sokat a gyermekkel, vagy csak fizikai szinten adja meg a szükségleteihez kellő dolgokat, a másik pedig ezért becsmérli őt. Ez az, amit nagyon helyre kellene tenni már…

A probléma nem ott kezdődik, hogy ‘a gyerekem apja/anyja elhagy és nem foglalkozik a gyerekemmel’, hanem ott, hogy ‘akit választottam, eleve nem tartozik velem egy lélekcsaládba, vagy nem az igazi társ a számomra, nem az, aki mellett VALÓBAN boldogan leélhetem az egész életemet, eleve nem annak szültem gyermeket, akivel lélekszerződésem van’, tehát eleve miért várnám el, hogy egy máshova tartozó lélek az én gyermekemmel tudjon kapcsolódni? – nem fog. Illetve meglehet, hogy sokáig jól éltünk, engedtük, hogy a másik önmaga legyen a kapcsolaton belül, de akkor a kapcsolaton kívül miért nem engedjük? (ez már a feltételek nélküli szeret témaköre) – utóbbi is igen ritka, az előbbi az általános. Rengeteg lelkifurdalást okoznak ezek a helyzetek olyan felnőtt embereknek, akik anyaként vagy apaként nem érzik elég jónak magukat – holott nagyon is jó emberek és nem azon múlik az emberségük, szülői mivoltuk, hogy szerepeket játszanak, hanem azon, hogy a valódi érzéseiket, lelki hívásaikat felvállalják.

A valódi érzése pedig igenis lehet az egy szülőnek, hogy a gyermekével valójában nem akar kapcsolódni! ..és nem azért, mert rossz szülő, hanem azért, mert eleve nem tartoznak egy lélekcsaládba. Gyakori eset, hogy már a házasság előtt, vagy elején tudható, hogy a felek valóban csak ‘felek’ és nem társak és a leszületendő lélek már úgy érkezik, hogy eleve az egyik szülőhöz jön, mert tudható, hogy a másik nem marad mellettük. Ezt valójában minden résztvevő érzi! Pontosan és tisztán. Lélekben. Ám a mai matériaközpontú világ inkább ítélkezik negatívan a másikra először, mint hogy érezne és elgondolkodna. Mert ha mögénézünk ezeknek az eseteknek, akkor a legnagyobb százalékban azt fogjuk látni, hogy a szülő, aki kilép és elmegy, jó ember, sőt, időnként minden energiáját abba fekteti, hogy ezt – úgyis feleslegesen – bizonyítsa a másik fél és a világ előtt, közben pedig tisztán érzi, hogy valami nincs rendben, de megfogalmazni sem tudja, vagy meri. Egyszerűen az van, hogy ő más lélekcsaládba tartozik. És most félreértés ne essék, nyilván vannak más helyzetek is, de itt most nem arról – hanem ezekről a helyzetekről van szó.

Teljesen normális tehát, ha vannak olyan helyzetek, amikor tisztán érezzük, hogy nem rezgünk együtt egy családtagunkkal. Lehet ez bármilyen családtag, akár a saját biológiai gyermekünk is. Ettől nem vagyunk rosszak, megítélni valók, sőt! Alapvető univerzális törvény a világunkban, hogy ‘semmi nem véletlen’ és mindennek oka, miértje, értelme van, ha a látszat mögé nézünk. Ha minden egyes ítélkezést, egymásra mutogatást így kezelnénk, nem lenne probléma ember és ember között.

Minden rossz érzés, ami ezzel a helyzettel kapcsolatban felmerül bennünk, abból adódik, hogy nem tanítottak meg a lelkünkre, az egyetlen igaz és tiszta belső iránytűre figyelni és hallgatni, hogy nem tanítottak meg egymást megfelelően szeretni, tisztelni és becsülni, hogy a szeretetünk nem feltétlen és az egó még dolgozik, felül akar kerekedni a szívünkön. Hogy azt tanítja ma a világ, hogy ne azt higgyük el, amit érzünk, hanem azt, amit látunk és megfoghatunk (ennek köszönhetően dőlnek be aztán súlyos terhektől roskadozó felnőtt életek).

Ahelyett, hogy egymást szidnánk, becsmérelnénk, megítélnénk, vagdalkoznánk, bántanánk – a szóbeni-energetikai bántás is bántás – inkább tanuljuk meg felismerni a lelkünk tiszta hangját, figyeljünk arra, mit mond a lelkünk, kivel tudunk kapcsolódni és kivel nem tudunk ELEVE, ki az, aki mellett feltöltődünk és több energiát érzünk, ki mellett nem, stb… mert minden helyzet, amelyben egymást bántjuk csak az energia elszívásáról szól – a bennünk lévő erőforrás pedig végtelen és kiapadhatatlan! Tehát önmagunkhoz kellene visszatalálni mindannyiunknak.

Ne ragaszkodjunk a sérelmeinkhez! Engedjük el a negatív gondolatokat és érzéseket – ezt pedig úgy tudjuk megtenni, ha megszületik bennünk az a tiszta felismerés, hogy kizárólag az öröm állapota az, amelyben valójában létezni szeretnénk és ami egészséget, boldogságot, örömteli kapcsolatokat és történéseket hoz el a számunkra! Forduljunk egymás – és önmagunk felé is – szeretettel! Semmi más nem lehet fontosabb ennél!

Zentai Anna

Kép: Pinterest

Az írásokkal kapcsolatos minden kérdést, észrevételt meg lehet írni e-mailben, a Kapcsolat linken található címen.