Bepillantás egy Csillagmeditációba

Bepillantás egy Csillagmeditációba

A Csillagmeditáció meggyőződésem szerint egy nagyon kellemes fedőneve egy nagyon komoly mélytudati oldásos kezelésnek. Ami ráadásul kíméletes, mégis kegyetlenül hatékony. Az alábbi írással egy apró bepillantást adok ebbe a folyamatba.
Gyakran hangsúlyozom, hogy az oldási folyamatok során legtöbb esetben akkor jönnek elő ‘előző életes’ emlékek, amikor még nem állunk készen arra, hogy szembenézzünk a lényegi, jelen életbeli gyermekkori élményekkel, amelyek meghatározóak a helyzetünkben. Olyan ez, mint amikor szanaszét hevernek egy kirakós darabjai a szobában és ezeket szépen, egyenként megszerezve, végül összeállítjuk a teljes képet. A kirakós minden egyes darabkája fontos, így a bennünk élő, különböző történeteket is rendbe kell tenni, fokról fokra haladva.
Példaként tudom említeni az Ébren álmodó című filmet, amelyben Demi Moore egy olyan nőt alakít, akinek látszólag két élete van. Az egyik persze csak álom, de olyannyira valóságosnak éli meg, hogy nem tudja, melyik a valóság és melyik az álomélet. A film végére persze kiderül (szemfülesek már az első pillanattól tudhatják) és ebben a folyamatban is szembeötlik, hogy az egyik életbeni tárgyak sorban jelennek meg a másikban. Így van ez a saját oldási folyamatunkban is – a sok-sok különböző dolog, szimbólum, ami valamiért a gyökérélményt illetően fontos – megjelenik először itt is, ott is, majd előbb-utóbb a helyére kerül és kerek egésszé áll össze.
Egy olyan történetet adok most közre, amely sokak számára feloldódást hozhat az anyaság témakörében, egyben tanulságos is lehet. No és mert én is, mint sokan mások, szeretem a megérintő, szép történeteket.
Sokáig végeztem egyéni kezeléseket a Csillagmeditáció rendkívüli módszerével (ma már ezt abbahagytam, de többen csinálják a végzett asztrozófusok közül, ajánlom szeretettel ezt a módszert mindenkinek). Néhány hónapja, az egyik utolsó alkalmon történt az alábbi eset. Társam, aki eljött hozzám, engedélyét adta, hogy a történetét közzétegyem. Egyetlen dolgot változtattam meg az eredetihez képest: a nevét. Így hívjuk őt most Ilonának.

Ilona úgy érzi, egy helyben toporog. Nemrég sikerült lezárnia egy romboló párkapcsolatot egy nárcisztikus személyiséggel, ugyanakkor több problémával küzd. Beszélgetéseink alatt előkerül, hogy gyermeke születésének során erőteljesen jött fel lelke mélyéről egy nagy félelem a gyermek elvesztésétől, emellett áldozatprogramokat működtet, amelyekre egyre jobban rálát. Például mindig csak ad és nem tud elfogadni, magát hibáztatja és hiszi, hogy csalódást okoz másoknak; azt tartja fontosnak, amit más mond és nem azt, amit ő maga érez és tud; másokat helyez előtérbe és nem önmagát. Ugyanakkor intenzíven elindult már a fejlődésben, tanul, jógázik, dolgozik magán és egyre jobban érzi magát.
Ilona a kanapén fekszik, körbeöleli a puha, meleg pléd. A kellemes hangulatú szobában, a gyertya fényében, halk zene mellett hamar sikerül ellazulnia. Lehunyt szemei előtt képek, fejében gondolatok jelennek meg… Ő pihen, figyel befelé, én pedig végigkísérem ezen a folyamaton. Csak egy-két egyszerű kérésem van, máris megnyílik a tudata és mesél…
Fákat lát. Sok fa van körülötte. Önmagát is látja. A földön térdel, mintha imádkozna. Le van hajtva a feje, előtte áll valaki. Ahogyan jobban megnézi, úgy látja, hogy ez egy pap, illetve egy ehhez hasonló és öltözetű személy.
Ahogyan térdel, lehajtott fejjel, mintha ez a gondolat zakatolna benne: ‘ezt így kell csinálni, hogy túléljem!’
Ahogyan a papra néz, előtűnnek a képek, kiélesednek – látja, hogy sodrott öv van a derekán. Amikor önmagára néz, saját magát is látja. Csizma van rajta, barnás színű szoknya, kékes mellény, fehér blúzzal és fejkendő. Ilona már biztosan tudja, hogy ez egy másik élete. Érzi azt is, hogy ebben az életben nem nagyon szegény, de nem is gazdag. Körben fák lengedeznek, mellette búzamező, ennek a szélén is fák állnak. Kérem, hogy mesélje el, mi is történik itt pontosan, vajon mi az, ami megmutatkozik?
A pap kérlelhetetlen, szigorú tekintetével néz rá. Úgy érzi, mintha az életével fizetne azért, ha nem úgy csinálja a dolgokat, ahogyan ez a férfi kéri tőle. A kezében van egy gyermek… az övé!
Puha, finom, fehér gyolcsban látja a gyermeket, a kisbabáját… Ahogyan a papra néz, azt mondja: “Félek tőle!”
Ilona ekkor szembesül azzal, hogy ugyanaz az érzés szakad fel a lelkében, mint amikor a kislánya ebben a mostani életében megszületett és úgy érzi, hogy elszakítják őt tőle, hogy soha többet nem kapja vissza. “De miért az enyémet?” – ez a kérdés ismétlődik az elméjében.
A miértek itt nem is lényegesek. Bár van valami halovány emléke arról, hogy ez az áldozat, amelyre kényszerítették, a bőséges termésről szólt, hogy valami végre legyen, talán az ő közösségüknek. De Ilona folyamatában ez már lényegtelen…
A történet további kibontakozásában a jelenlegi életben született kislányának az édesapját érzi ennek a papnak a személyében. haja vöröses és egyszerűen érzi, tudja, hogy ő az. “Hiába könyörgök.”
– súgja Ilona, lehunyt szemmel… Azt meséli, hogy nagyon nagy alázat és elfogadás, amit az akkori önmagában érez, egy fajta “nincs más, ez van” jellegű tehetetlenség uralkodik rajta.
Itt, ennél a pontnál, ezzel párhuzamosan megjelenik előtte egy kép a jelenből, ahogy a lányát átöleli.
Lassan eltávolodnak a képek, eltűnnek az emlékek… Elindulunk a meditációban. Igyekszem elerelni őt a felszínre jött emlékektől és gondolatoktól. Fokozatosan, egyre jobban mélyítem a meditációt. Ez hosszú idő. De Ilona nagyon hamar meg tud nyugodni, el tud lazulni – már készen áll a változásra.
A meditáció legmélyebb pontjánál megtörténik az áttörés. A tudatalattiba a Fény erejét és más, konkrét üzenetet is beviszünk és ezeket rögzítjük is. Ezután már a lényegi munkával készen vagyunk, visszaérkezünk a testbe, a fizikai tér-időbe, hogy Ilona magával hozza azt az erőt, fényt, ragyogást és megemelkedett rezgést, amivel mostantól élni és teremteni fog.
A folyamat ezen pontján még nem végeztünk. Megkérem őt, hogy miután már visszatért a meditációból és újra teljességgel a tudatánál van, hunyja le kicsit a szemét és idézze vissza az emlékképeket, amelyekkel dolgozott. Ilona most már teljesen mást lát! Ugyanúgy látja a helyet, a fákat, önmagát és a papot. De Ilona most már áll, nem térdel! Felegyenesedve, egyenes gerinccel, kihúzva magát, áll a férfi előtt és azt mondja: “Vidd, ha akarod, ha kell, feláldozom!” – mindezt lehúzó szenvedés, rossz érzés nélkül. Itt, ezen a ponton még aranyfényt küld az egész történetnek. A kezét látja, az egész keze be van vonva arannyal. Érzi: áll a két lábán. Milyen jó érzés, milyen más, erőteljes megélés ez! Állni, stabilan, egyenesen! Érzi, hogy megengedi, hogy ami történik, az úgy legyen, nincs szenvedés, nincs megalázkodás, minden rendben van. Önbizalma megnövekedett, szorongása oldódott – nem csak a meditációban, de ettől fogva már a hétköznapi életében is.
Nem szólok bele semmibe. Nem bírálom, nem hiányolok, nem ítélek. Elfogadom, hogy ez az ő története, az ő folyamata és az ő eredménye. Ez egy csodálatos folyamat volt és hatalmas eredmény!

Ilona története csak egy a sok közül. Mindenkinek más a története, más a kiinduló pont, más a befejezés, más az átalakulás.
A leggyakoribb eset, hogy gyermekkori élmények, emlékek jönnek fel és köszönnek vissza, de természetesen előfordul, hogy egy másik életbe nyerünk bepillantást. Ezeket a mélyen bennünk élő, rejtőzködő és ilyenkor előbukkanó történeteket át tudjuk írni. Nem a múltat írjuk át, nem azt, ami történt, hiszen azon már túlvagyunk, az már adott. Hanem azt írjuk át, ahogyan gondolunk rá, ahogyan a bennünk él, a mélytudatban, leszűkülve egyetlen lehetőségre – ehelyett rávilágítjuk a tudatot arra: ezután lehet másképp is, lehet sokkal jobb, örömtelibb, boldogabb, egészségesebb, teljesebb!

Zentai Anna

Kép: Pinterest