Belegondoltam…

Ha te tudnád, hogy 24 óra múlva meg fogsz halni, akkor mit csinálnál a következő 24 órában?
Ettől, a mostani pillanattól kezdve, konkrétan mit tennél meg az utolsó pár órádban és hogyan, milyen érzéssel élnéd ezt át?
Mert én biztos, hogy nem sírnék és nem panaszkodnék. Egyetlen értékes percemet sem áldoznám negatív érzésekre. Épp ellenkezőleg. Ha beleérzek, akkor azt érzem, hogy talán felmenne az adrenalin és elkezdenék ‘tenni’, amit még csak lehet. Felvenném a legszebb ruhámat, nem törődnék semmilyen diétával, falnám a legjobb sütiket és nem mosnék fogat utána. Megtenném mindazt, amitől azelőtt féltem. Aztán felkerekednék és szétosztogatnám a javaimat, mindenkinek adnék, amit csak tudok. Az összes szerettemet végigjárnám és megkérdezném, mit tehetek még értük és adnék, csak adnék, amíg tart… Aztán, a végén, talán leülnék és csendben néznék magam elé egy szép helyen, virágok közt a vízparton, hogy jelen legyek. Jelen, az átkelésnek. Ami csak az enyém.
De az biztos, hogy nem sírdogálnék és nem nyafognék. Ha tudnám, hogy csak egy adott, rövid időm van hátra, akkor beletöltenék mindent, ami jó és élvezetes! Akkor azt az ÖRÖM és a SZERETET állapotában, ezen minőségek és állapotok végtelen, mélységes és erőteljes megélésével tölteném, amíg csak tölthetem! Akkor csak az öröm és csak a szeretet és csak a szerelem és csak a JÓ dolgok számítanának!
Gyakorlatilag most is ebben élünk. Már most is ez a valóságunk, csak nem gondoljuk végig. Azt hisszük, bőven van időnk. Azt hisszük, panaszkodni és szenvedni normális. Megalkudni, félni, megadni magunkat, sajnálkozni és aggódni normális.
Pedig meg van számlálva az időnk. Már most is ott van valahol előttünk egy pont, ahol majd át fogunk kelni. Már most is az lenne a dolgunk, hogy ezt az időt örömben, szeretetben és szerelemben éljük.
Ezért nem tudnak megtéveszteni semmilyen félelemkeltő, riogató információval. Ezért tudom és érzem, hogy a sajnálkozás nem visz előre. Ezért mondják nekem hiába, hogy mindmeghalunk, hogy kihalnak, hogy megszűnik, hogy tönkretesszük, hogy veszélyes és satöbbi. Ezért várják el tőlem hiába, hogy legörbüljön a számról a mosoly. Szerintem meg nem ez van. Szerintem minden örökké létezik, csak folyton alakul.
Megtanultuk már általánosban: az energia nem vész el, csak átalakul. De vajon bele is gondoltunk, mit jelent ez? Nem, még felnőve sem.
Soha semmi nem szűnik meg, csak más formában él tovább.
Élet van és lesz. Mindig.
És nem a mennyisége, hanem a minősége számít.
Ráneveltek arra, hogy mennyiségben és láthatóban és anyagban gondolkodjunk. De az anyagot alakító valóságot látjuk-e vajon? A lelket, ami örökkévaló és végtelen, érezzük-e vajon?
Szóval nem. Nem vagyok hajlandó félni, szorongani, panaszkodni, nem vagyok hajlandó lehúzni sem magamat, sem másokat, csak azért, mert… miért is? Okom sincs rá.
Arra ellenben van okom, hogy örüljek, szeressek, élvezzem, megéljem, ÉLJEM az életemet, amíg az tart. ..és ha kiderül, hogy x ideig tart, akkor x ideig fogok a szívem szerint, sajnálkozás és lelkifurdalás és bűntudat nélkül, szabadon csak örülni, szeretni és élvezni és adni és kapni és áramolni, amíg csak tehetem.
Ez az én választásom.
❤

Zentai Anna


Fotó: Bokor Krisztina