AZT KELL MEGMUTATNI, AMIT FÉLSZ MEGMUTATNI

AZT KELL MEGMUTATNI, AMIT FÉLSZ MEGMUTATNI.

Azt kell meglépni, amit félsz meglépni.

Azt kell megtenni, amit félsz megtenni.

Nem mintha eddig nem tudtam volna. De most már nem csak „tudom”, hanem „tapasztalom” is.

Szembetalálkoztam mindazzal, amiről eddig csak hallottam, tanultam.

Most már rájöttem.

Kőkemény szaturnuszi vizsga.

Tényleg úgy érzem magam, mint amikor annak idején, a suliban, az érettségin, a nyelvvizsgán, vagy egy állásinterjún, vagy bármilyen vizsga előtt állva készülődnék. De ez most még sokkal durvább. Ez a legfőbb vizsga. Életvizsga.

Bármikor, amikor oda kell állni valaki elé, valakik elé, főleg, ha többen vannak, ha sokan vannak, ha nagy nyilvánosság van, ha akkor és ott meg kell szólalni… akkor félek. Akkor nem merek. Akkor inkább elfutnék onnan.

Egész kicsi gyerekkorom óta ez a mumusom.

És éppen ezt kell megtennem.

Mert már milliószor megszégyenültem, mert kinevettek, mert rajtam röhögtek, mert megaláztak. Mert ettől többnek, jobbnak érezték magukat.

Hát akkor most felvértezem magam.

Hogyan? Mivel? Hát úgy, hogy merek szembenézni azzal, amitől félek. Azzal, hogy elfogadom azt is, ha elbukok. Hogy beleképzelem magam abba, ami a legrosszabb lehet.

Na és, ha ott leszek, abban a helyzetben? Ha beleállok és éppen történik?

Ha minden szem rám szegeződik akkor?

Ha rajtam fog nevetni mindenki, vagy megszólnak, megszégyenítenek, ha lealáznak?

Na és, akkor mi van?

Legfeljebb túlélem. Meghalni nem fogok. Fizikailag nem fáj.

Legfeljebb a legtöbb ember onnantól majd lenézhet. Örülhetnek, hogy nekik lett igazuk.

Legfeljebb az egész város hülyének fog nézni. Na és?

Legfeljebb szembenézek a legnagyobb félelmeimmel. Aztán többé nem uralkodnak rajtam.

Aztán szabadon az lehetek, aki vagyok, az a bolond, az a nem normális, vagy mondjanak, amit akarnak. Már nem fog számítani.

Akár sikerül, akár nem… de legalább ez az egy lépés meglesz!

Úgyhogy most döntenem kell. Dönteni arról, hogy MEREK MEGSZÉGYENÜLNI!!!

Beleállok én magamtól is.

Nézzetek hülyének nyugodtan. Ítéljetek el!

Nevessetek rajtam!

Ha kikészülök tőle, akkor is… ha sírni fogok, ha vörös lesz a fejem, mert totálisan beégek, ha remegni fogok, ha a fogaim vacognak majd és mindenki rajtam kacag… csak azért is!

Egy kis káromkodásból egyébként erőt lehet meríteni. Úgyhogy most megyek és megiszom azt a k*va kib*tt keserűteát, nem öntöm ki a mosogatóba, nem teszem félre, csak azért, mert sz*r íze van, hanem megiszom! Mert anyám szerint ez az egy gyógyít meg. A többi, ami itthon van, nem jó a köhögésemre. De eddig ezt sosem ittam meg. Annyira rossz. De most megiszom. Mert gyógyulni akarok. Meg amúgy is edzem magam. A vizsgára. Úgyhogy most azt teszem, amit nem akarok.

És nem kérek elnézést azért, mert csúnya szavakat használtam.

És azért sem, hogy élek.

Kép: Én. Kimerülten, smink nélkül, szétesve, hullafáradtan, táskás szemekkel.

Fotózta: a gyerek a tóparton. Csak úgy.