Az utat meg kell járni!

 Az utat meg kell járni!

út kárpi

Olyan könnyen megítéljük és elmarasztaljuk a másikat, amikor mi magunk tisztán látjuk, hogy mit is kellene tennie, merre lenne érdemes tartania, hova lenne jó megérkeznie. Fokozott ez akkor, ha a spiri egó csapdájába kerülve mi magunk már egyre több mindent értünk és tisztán látva a másik útját és fejlődését, próbálunk ‘segíteni’, ő viszont még benne köröz a járandó útban.

Már a szentírásban is ott áll a tékozló fiú esete, amihez sok magyarázatot ugyan nem adtak, de talán éppen azért, mert a példa érzékeltetése is bőven elég kell legyen. (Paksi Zoltánt idézve: “…csak a felét mondom el, hogy a másik felére rájöhess…” – ez az igazi beavatás!) Ha végiggondoljuk, hogy a saját életünkben, kapcsolatainkban hány olyan eset van, amikor tisztábban látjuk a másiknál az ő útját és megérkezési lehetőségeit, akkor biztosan találunk erre hasonlatot.

Még öt éves is alig lehettem, amikor teljes természetességgel megkérdeztem anyámtól, hogy ugyan miért nem válik el? Ő meg teljesen megrökönyödve nézett és jó darabig találgatta, honnan tudom, mi az egyáltalán, meg különben is, ilyen természetességgel hogyan is beszélhetek róla? Persze, akkoriban még nem volt ‘divat’ a válás. Én meg, ahogyan teltek az évek, eleve nem értettem, hogy minek akarnak ezek egy napot is tovább szenvedni, mérgezni vele magukat és mindenki mást, ha egyértelműen nincsenek egységben és annyira messze állnak a boldogságtól? Holott van rá egyszerű lehetőség és meg is teremthetnék azt maguknak? Napról napra vártam, hogy mikor nyílik ki végre a szemük és mikor veszik már észre, hogy boldogtalanok és szenvednek? Ott van az orruk előtt, látható, érezhető, miért hazudnak önmaguknak és mindenki másnak is? Miért nem akarják, hogy az életük jobb legyen? Miért nem akarnak boldogok lenni, amikor lehetnének? …és ez a ‘napról napra’ aztán jó sok évig eltartott… Több, mint három évtizedet vártam, hogy végre rendezzék azt, amit kell. Aztán, amikor már elengedtem az egészet, megtették. Van ez így. Biztosan a te köreidben is találsz ilyen helyzeteket, ilyen döntéseket. Hány olyan barát van, akinek láthatjuk az útját és a körön kívülről könnyen beszélünk? Benne van valamiben, ami nem jó és tudjuk, hogy nem jó, de valójában nem akar tudni róla és nem mer más útra lépni. Ezek mind azért vannak, mert olyan hozott minták alapján élünk és olyan programok és kidolgozatlanságok működnek a tudatalattiban, amik valójában tévesek és nem működőképesek, de ezt láttuk, tanultuk, erre lett ránevelve a látásunk, a gondolkodásunk és hogy ez valójában nem jó, azt nekünk, magunknak kell felfedeznünk a megjárt út során. Egyszerűen – felébredünk az álomból, amibe ringattak bennünket, meg mi is, saját magunkat. Fokozatosan tesszük le a félelmeket, kétségeket és hagyjuk el a komfortzónánk határait.

Lényegében ezért is vagyunk itt. Jöttünk egy rakás csomaggal, amiket napról-napra szépen lepakolhatunk, hogy egyre könnyebbek, szabadabbak, teljesebbek legyünk. Azok az élmények pedig, amelyek ehhez a szabadsághoz és teljességhez elvezetnek, beavató élmények. Igazi beavatások. Nem tudod elvenni a másiktól, nem lehet. (Meg magadtól sem.) Gondolj bele – ha leküldött a Jóisten ide egy feladattal, és eleve tudod a megoldást és csak ücsörögsz egy helyben, annak mi értelme lenne? Hol lenne az élmény? Hol a kaland? Hol az elért siker íze? Értelmetlen lenne. A beavatásokon át kell menni.

Gondolj erre akkor is, amikor azt látod, hogy egy társad éppen járja a járandó utat, vagyis éli a saját beavató élményeit. Mert az utat meg kell járni. Amikor benne vagyunk egy adott helyzetben, az nem jelenti azt, hogy az úgy is marad. Hiszen csak egy dolog állandó: a változás! Láss folyamatban! Ha most ‘nincs úgy’, az legtöbbször nem azt jelenti, hogy ‘nem lesz’, hanem azt, hogy ‘még nincs úgy’. Egyszerűen át kell menni a folyamaton – és a folyamatot érdemes engedni. Figyeld meg: amíg erőltetsz valamit, addig nem fog menni, sőt! Ám amikor elengeded, érdekes módon az energiák felszabadulnak és a haladás felgyorsul. És ha hiszel a társadban, ha hiszel az ő átalakulásában, a felemelkedésében, a sikerében és elengeded, hogy tapasztaljon, akkor még könnyebben fog neki menni! Ahhoz, hogy ez megtörténjen, nem kell belenyúlni semmibe – kivéve, ha ő maga kéri a segítséget, ez az egy eset adhat erre okot, de a legtöbb esetben erre sincs szükség. Nem kell őt ‘segíteni’, mert lehet, hogy ezzel csak az ellenkezőjét éred el annak, amit szeretnél. Nem kell kioktatni, tanítgatni, mert a kioktatás nem a feltétlen szeretet mutatója – az sokkal inkább az elengedés, az elfogadás, a befogadás. A legtöbb esetben elég az, hogy ott vagy, jelen vagy és szereted! Ez a legtöbb, amit tehetsz.

 

Zentai Anna

Kép: Kakas Árpád