Anyag és lélek

Így szív be az anyag – elhúzza előtted a mézesmadzagot, a pénz, a jólét, az anyagi bőség, a pozíció, a státusszimbólumok, a “mindentmegkaphatsz”, a “bárhovaeljuthatsz”, a “bármitmegtehetsz” csillogó, magával ragadó, minden földi jóval kecsegtető fonalát… belekerülsz az örvénybe, az egyre mélyebbre rántó sodrásba és süllyedsz… Először örömteli, kézzel fogható, ajándéknak tűnő…
Majd idővel eljutsz abba az állapotba, amikor már valóban mindened megvan, hogy ez a fonal fojtogatni kezd… valami nem elég… valami hiányozni kezd… talán magad sem tudod, micsoda… valahogy nem vagy önmagad… egyáltalán, ki vagy? Mi vagy? Hol vagy TE?
A lelket töltő minőségek, tevékenységek és dolgok, kikerülnek az életteredből. Az a másik, észrevétlenül, de nem engedi, hogy eljussanak hozzád, hogy életet leheljenek beléd… Talán maga sem tud róla, talán nem is tudatosan teszi, de a maga képére akar formálni. Te pedig hagyod, mert annyira vágysz a szeretetre, a fényre, hogy meg akarsz felelni neki.
Észre sem veszed, hogy fogy az életerőd, amíg egyszer csak be nem furakszik valami… valami más.
Valami, amiben ott a Fény. Ami nem hamis csillogás. Valami, ami újraéleszti a lelked. Szomjat olt a szárazságban, újra megcsillantja a reményt, még ha halkan is, de napról napra egyre dübörgőbb hangon. Lassan újra bekúsznak a napsugarak, fellebben a függöny, világosodik a tér. Újra teret kapnak az állatok, a virágok, a fák, a rózsák, a lovak, a madarak… a szívednek kedves dolgaid… a tágasság, a frissesség, az üdeség, a jókedv, az egyre fokozódó ragyogás…
Így hív a lélek. Lassan kienged az anyag szorításából, felold és feltölt, felébreszti a szíved, új életet lehel belé, új virágot, új hajtást hoz… érzéseket ébreszt. Érzéseket, amelyek addig nem voltak… vagy nem voltak láthatók. Amint megtanulod, hogy a látható felszínről a belső tartalomra, az eredendőre, a lényegire fordítsd a fókuszt, azonnal érezni kezded. Tudni fogod.
Ez az egyetlen valóság. Minden más szétfoszlik, szétmállik a kezedben… csak a lélek örök…. és élni akar.