A lovászfiú

A lovászfiú

Balázsnak

Kezébe vette a száraz szalmacsomót és csutakolni kezdte a lovat. Finom, bársonyos, barna szőre volt a lónak, aranybarna, mint a száradó őszi falevelek, ahogyan megcsillan rajtuk a lenyugvó nap fénye… Csak pár napja dolgozott a királyi udvar istállójában, de azt hamar megtanulta, hogy a lovak megjelenésének kifogástalannak kell lennie. Sokkal nagyobb volt az elvárás, mint bármely más helyen. De ez nem volt baj, szerette a munkáját, a lovakat, az istálló és a szalma illatát… tette, amit tennie kellett. Bízott abban, hogy megfelel a felettesének – magas, szigorú férfi volt, de amúgy jószívű – és igyekezett, hogy mindenben teljesítse az elvárásokat. Tudta a kötelességét és keményen dolgozott, gyakran olyannyira belemélyedt a munkájába, hogy órákig a szavát sem lehetett hallani.

Az istálló körül kemény munka folyt, gyakran kellett nehéz súlyokat emelnie és persze, reggeltől estig, megállás nélkül takarítani, rendet tartani a lovak körül. A kisasszonyok gyakran jártak lovagolni, a hintókat és kocsikat vontató lovakról nem is beszélve, egyszóval állandóan volt valami dolga. Munkája mellett nemigen jutott idő arra, hogy az emberek társaságát élvezze. Szeretetet legfeljebb a lovaktól kapott, akik viszont nagyon is hálásak voltak neki… talán meg is érezték, milyen szép és milyen magányos a lelke. Az a néhány érintés, paskolás, simogatás elég volt a lovakkal. Olykor az orrukat is odadugták, sőt, a vállán pihentették a fejüket és a gallérját harapdálták játékosan. Hagyta. Jól esett neki, hiszen mástól nem kapott ilyet. Szegény anyja hamar otthagyta őket… ő pedig keményen dolgozott a megélhetésért.

Azon a napon is azt a lovat csutakolta éppen. Bal kezét a ló nyakán pihentette, jobbal pedig a szalmacsomóval dörzsölte az oldalát… amikor a háta mögött egyszer csak nyílt az ajtó. Finom, apró, kopogó léptekkel, alig hallható suhanással lépett be valaki… nyilván egy nő lehetett. Egy pillanatra, mintha megállt volna a levegő. Nem tudta, ki áll a háta mögött, de furcsa érzése támadt. Megfordult, világosbarna hajtincsei az erőteljes mozdulatoktól a homlokába omlottak…

A nő az ajtóban állt. Ahogyan meglátta, egy pillanatig meredten nézett a szemébe. Az idős férfi, aki kísérte őt, rohant előre, de a nő, mintha egy pillanatra megmerevedett volna. Végignézett a férfin, ahogyan a lovat csutakolta, vajfehér lenvászon ingének ujja könyékig feltűrve, izmai erőtől duzzadtak, de a szeme… a szeme olyan világoszöld és lágy, mint a tenger, amikor szelíden és békésen tükrözi vissza az ég kékjét… és a nő… olyan méltóságteljes és gyönyörű volt, ahogyan megjelent, hogy a fiú úgy érezte, még soha nem látott ilyen szépet.

Csak egy szemvillanás volt az egész, ahogyan összenéztek, a nő máris sietett tovább. De attól a naptól, attól a perctől fogva egyre többször jelent meg az istállóban. Az udvarhoz tartozott ő is, a hercegnő egyik udvarhölgye volt, a királyi testőrség parancsnokának jegyese. Ám a férfi, akihez szerelem fűzte, már jó ideje távoli kiküldetésben szolgált, a király mellett. Akaratos, heves vérmérsékletű, ám jószívű férfi volt, katona lévén, nem véletlenül erős és határozott ember, mégis szerette őt – a nő viszont finom és törékeny lelkű, tele érzésekkel, amit magányosságában egyedül hordozni nem volt könnyű.

Nap, mint nap találkoztak a lovaknál. A nő néha lovagolni jött, néha pedig csak azért, hogy kedvenc lovát lássa. A fiú pedig csodálta a nőt. Gyakran némán nézte, ahogyan elsuhan előtte, éteri alakjával, abroncsos szoknyájában, vagy éppen lovaglócsizmában. Figyelte, ahogyan a lovát cirógatja és becézgeti. Valahol, mélyen, legbelül, arra vágyott ő is, hogy egy ilyen nő, egyszer így érintse… aztán már arra, hogy ez a nő, éppen ez a nő ölelje őt is…

Először csak pár szót váltottak. Aztán egyre többet beszélgettek. Jól megértették egymást. Bár a fiú nem volt tanult ember, mégis, két érző lélek talált egymásra, bontakozó szerelemben… De egyikük sem tehetett semmit, hiszen mindketten érezték, tudták, hogy rangbéli különbségük meggátol minden közelebbi érintkezést.

Egy napon a nő éppen visszatért az istállóba a lovával – a fiú már ott várta. A kötőféket fogta, ahogyan a nő leszállt a lóról, amikor egy rossz mozdulat során – nem is látta, mi is történt igazán, talán a kengyelbe akadt be a lába, vagy megcsúszott? – hirtelen leesett a lóról… de a fiú elkapta és megfogta. Éppen az ölébe kapta és megtartotta. Az első ijedtség után megnyugodva néztek egymás szemébe… soha nem voltak még ilyen közel egymáshoz. Szavak nélkül is tudták, mit kér a lelkük. Egyetlen, hosszú, szenvedélyes csókban forrt össze két sóvárgó lélek és megtört minden gát, minden ellenállás, ami addig távolságot jelentett.

Titokban találkoztak, időről időre, a kis házikóban, ami távolabb állt az istállótól és az udvartartástól, az uradalmi erdő szélén. Senki nem tudott a szerelmükről. Egyedül a lány dajkája, aki még mindig az udvarhölgyek körül munkálkodott és csecsemő kora óta nevelte őt, egyedül ő tudott kettejükről. De nem árulta el a titkot senkinek.

A nő még soha nem kapott férfitól ennyi gyengédséget – az udvarhölgyek előszeretettel folytattak viszonyt a palota őreivel, ám azok egészen mások voltak, erősek és sokszor durvák is – ám ez a kapcsolat gyengéd volt és finom, a fiú pedig férfivá érett a karjaiban. Szerették egymást, bizalommal és szelíden, megosztották egymással életük és lelkük minden rezdülését. Ám mindketten tudták, hogy ez a viszony nem marad örökké így, hogy mindketten máshoz tartoznak majd… Ez az érzés lengte be egyre inkább a napjaikat és megannyi kérdés, bizonytalanság halmozódott a szívükben. A nő egyre erősebben érezte, hogy közeleg az idő, amikor el kell engednie a fiút. Egy napon a király – és vele a testőrség is – hazatért…

A nő egyszerre örült és riadt meg, amikor újra viszontlátta régi kedvesét. Tudta, hogy mellette a helye és a szíve mélyén sincs ez másként. A régi érzelmek újra fellobbantak, de ezek az érzelmek olyan zavarosak lettek… Nem tudott volna fájdalmat okozni a fiúnak, akit sokkal szelídebben szeretett, a világ minden boldogságát és örömét neki adta volna… de hirtelen, minden olyan átláthatatlan lett… sokáig őrlődött, érezte, az elengedés ideje már eljött, de nem bírta meglépni…

Csak egy rövidke mondat volt… egyetlen, apró, véletlen mondat, a dajka szájából, amely hideg villámként futott át a férfin és a gyanú, a féltékenység csíráját lopta a szívébe. Nyomozni kezdett, kutakodni, hogy rajtakapja kedvesét – és sikerrel járt. Az erdőszéli kis házban, egymás karjaiban találta őket, egy ködös, hideg napon, a homályos ablaküvegen át figyelve… De nem szólt egy szót sem.

Másnap a lovászfiú az istállóban dolgozott. Vödörrel a kezében tevékenykedett a lovak körül, amikor a testőrség katonái körbevették. Néma csend lett. A levegő szinte megfagyott körülötte. A következő pillanatban a parancsnok szitkozódó, gyalázkodó szavait hallotta. Lassan letette a vödröt és megfordult. Tudta, hogy mi következik.

A férfi a fiút a katonáival vitette el és azonnal bebörtönöztette. Jóváhagyta ezt előzőleg jegyesének apja is, akivel mindent megbeszélt. A nőt azonban nem bántotta. Hiszen mérhetetlenül szerette. Felajánlotta neki, hogy elnézi ezt a botlást, de a történéseknek nem csak ez lett a következménye… a csalódás megrendítette a szívét és beismerte, hogy nem bánt elég gyengéden a kedvesével. A nő pedig belátta, hogy mekkora bajba keverte a fiút. Ettől a naptól fogva boldogabb lett a kapcsolatuk.

Egyszer, csak egyetlen egyszer látogatta meg a nő a fiút a börtönben. Többször nem engedték… szomorú látvány fogadta. Megrémült azon, hogy mennyire legyengült és milyen nehezen viselte az ottani körülményeket. De nem tehetett semmit. Hazament kedveséhez és néhány hét múlva már csak a fiú halálhíre jutott el hozzá…

Az esküvőt hamar megtartották. Gyönyörű vidéki kastélyba költöztek, ahol sokat volt egyedül, hiszen férje katonaként folyton más és más helyeken teljesített szolgálatot. De boldog percekből is akadt bőven. Egy gyönyörű fiuk született, aki végtelenül csodálta az apját. Már gyermekként is a kard volt a kedvenc játéka és felnőve katona lett ő maga is. Anyja azonban élete végéig magában hordozta a bűntudatot, hiszen tudta, hogy ha időben elengedte volna a lovászfiút a maga útjára, akkor talán ő is boldogan élne most, valahol, valakivel… Férje pedig mélyen megbánta, hogy a halálba küldte a fiút, hogy ezzel együtt semmibe vette a munkáját, nem becsülte őt emberként és beleavatkozott a sorsába… mindezt a rendezetlenséget a lelkükben hordozva, új fejezet nyílt egy új életben, ahol már az elengedést, a helyes akaratot, a tiszteletet és megbecsülést tanulják és élik…