A Jót nehezebb elfogadni…

A jót elfogadni nehezebb, mint a rosszat. Hiszen a rossz már megszokott, már régóta a részünk, már hozzánk nőtt, belénk ivódott, ide tapadt. Mert másoktól legtöbbször ezt kaptuk, ezt kényszerítették ránk és mi nem álltunk ellent, mert engedelmességre tanítottak. Mert a múltban (akár tudatosak vagyunk rá, akár nem), ezt éltük meg, mindig ide jutottunk. Mert ezt már ismerjük.

A jó a komfortzónán túl van. Túl mindazon, ami megszokott és elfogadott, túl azon, ami kényelmes. Mert ezt meghaladni erőfeszítéssel, erőkifejtéssel jár. Vagy legalábbis félelmekkel – vagyis az ismeretlennel – való szembenézéssel. Mert félni csak attól tudunk, amit még nem ismerünk, amivel nem találkoztunk eddig.

Van egy kedves barátom. Kicsi gyerekkora óta mindenkitől azt kapta, hogy “te nem vagy senki”, “te nem érsz semmit”, “belőled nem lesz semmi”. Belé is ivódott, hogy ő egy kis senki. Aztán most, túl a negyvenen, olyan képességei jöttek elő, amikre álmában sem gondolt volna és az ő segítségét keresik az emberek. Sokan nem szeretik, mert olyan mélyen lát a látszat mögé és a felszín alá, amit kevesen képesek elviselni. Neki sem könnyű. Nem könnyű, mert megszokta, hogy ő egy “senki”. Most meg rájött, hogy ő “valaki”. Sőt, nem is “akárki”.

Mert hogy ez a sorsunk útja: megtapasztalunk valamit, ami nem vagyunk, az egó elhiszi, hogy ez igaz, a lélek közben kiabál, hogy ez őrültség, majd szépen, lassan, fokozatosan (vagy robbanásszerűen, egy pillanat alatt) bebizonyosodik, hogy mi is vagyunk igazán. És ezt nehéz elfogadni.

Nehéz, nem csak azért, mert megszoktuk, hogy minek látnak bennünket mások, mert megszoktuk az állóvizet; hanem azért is, mert ilyenkor elkezdenek jönni a félelmek. “De mit fognak szólni az emberek?” “Merjem én ezt felvállalni?” “Hogyan tehetném meg ezt?”

Mert hogy az “emberek” (lásd: a külvilág, ami amúgy a saját árnyoldalunk és egyéb másunk kivetülése) arra vannak szocializálva, hogy ami az átlagból kitűnik, azt gyorsan visszatuszkolják az átlagba. Mert ha neki nem sikerült, akkor nehogy a másiknak sikerüljön! Ha ő nem ragyog, akkor a másik hogy képzeli, hogy ragyogjon? Hogy sikeres és boldog legyen? Dehát hogyan engedheti meg magának? Amikor annyian szenvednek? Akkor hogyan mer ő boldognak, teljesnek lenni, beteljesíteni a vágyait?

Csak éppen azt nem tudja a külvilág, hogy eleve Egységben, összekapcsoltan élünk. Mint egy nagy fényhálóban. És ha az egyik kiemelkedik és ragyogni tud, akkor az a másikat is emeli magával. Ha az egyiknek sikerül, akkor a másiknak is kaput nyit a sikerre. Ha te eléred a vágyaidat, akkor én is el tudom majd érni az enyéimet. Ha az én rezgésszintem emelkedik, akkor téged is húzlak, repítelek magammal!

Figyeld meg a körülötted élőket, de alaposan, hosszan figyeld őket! Amikor a másik lépni tud, neked is nyílik az ajtó. Amikor az egyik láb előre lép, követi a másik is.

El kéne tudnunk fogadni a jót.

Önmagunk számára és mások számára is.

Mert az egész langyos vízben lubickolás azért van, hogy megtanuljunk kiemelkedni belőle.

Engedni, fogadni, megbékélni. Segítve, emelve egymást.

A Fény felé.

ablakavilágra