A férfi, kétszer…

Nr1.

 Sietősen kapkodta lépteit, az elvonuló őszi eső maradéka itt-ott az arcára cseppent. Nem foglalkozott vele, csak haladt előre, csak a cél járt a fejében, mindig a következő lépés, amit el kellett intézni, megvenni, hazavinni, kipipálni, teljesíteni… A testén, mintha láthatatlan köpenyként kísérte volna az otthoni frusztráló, feszült hangulat, amely ide, a városba is követte. A szürke utcakő kopogásán túl hallotta a kocsik motorjainak zörejét, az időnkénti hangos kiáltásokat, kósza köszönéseket, a bevásárló zacskók zörgését, fékcsikorgást, nevetések zaját… mégis, saját belső, kis világában volt, mintha egy láthatatlan buborék venné körül; mintha a nyugtalanság ide is elkísérte volna, mint egy súlyos, vibráló, nehéz fátyol, amely folyvást utána úszik.

– Szia! – köszönt rá vidáman a nő.

– Hello… – még fel sem eszmélt belső kábulatából, még fel sem nézett rendesen, máris visszamerült volna abba a süppedős, melankolikus hangulatba, ami szinte belekapaszkodott, úgy húzta lefelé.

De a nő kibillentette egy pillanatra. A szürkeségben hirtelen felragyogó, széles mosoly igen nagy kontraszt volt a hangulatához képest és ez legalábbis elbizonytalanította egy kicsit.

– De jó, hogy látlak! – lelkendezett a nő – Hogy vagy?

– Kösz, jól. – zárta rövidre a férfi és szemével az útja folytatása felé nézett, önkéntelenül is a nő tudtára adva, hogy ő már menne is tovább…

– Örülök! – jött a válasz – Akkor szia!

– Szia. – köszönt el halkan és tovább indult.

Talán nem is értette, miért hazudott, miért mondta azt, hogy jól van. A nő teljesen kibillentette a letargiából, amibe olyan kényelmesen belemerült. Talán nem volt kedve, vagy ideje magyarázkodni, sem mesélni neki. Sietni kellett. Dolga volt. Fárasztónak találta az egészet. Minek mondja el? Mit tud kezdeni a nő az ő problémáival? Különben is, nem itt kell ezt megbeszélni… nem most… nem vele… nem is akar beszélni róla… minek is?

Tovább folytatta útját az üzlet irányába és valami furcsa befejezetlenség, valami különös hiányérzet maradt vele. Meg a hosszú, súlyos, sötét fátyol, amit magával cipelt, tovább, bármerre ment, ami csak húzta lefelé, egyre csak lejjebb, mint egy láthatatlan köd, egyre mélyebbre, egyre nehezebben…

Nr.2.

Sietősen kapkodta lépteit, az elvonuló őszi eső maradéka itt-ott az arcára cseppent. Nem foglalkozott vele, csak haladt előre, csak a cél járt a fejében, mindig a következő lépés, amit el kellett intézni, megvenni, hazavinni, kipipálni, teljesíteni… A testén, mintha láthatatlan köpenyként kísérte volna az otthoni frusztráló, feszült hangulat, amely ide, a városba is követte. Saját belső kis világából egy vidám hang zökkentette ki:

– Szia! – A nő ott állt előtte, mosolyogva, ragyogva, fülig érő szájjal.

– Szia… – viszonozta a köszönést és próbált visszatérni a valóságba. Talán még egy halvány mosolyt is megengedett. A nő kibillentette és egy pillanatra azt is elfelejtette, milyen súlyos, nehéz terheket cipel magával.

– De jó, hogy látlak!  Hogy vagy?

Egy pillanatra elgondolkodott. Állt és nézte a nőt. A súly még ott ült a szívén, de a szíve, mintha élni kezdett volna. Valami furcsa, láthatatlan melegség öntötte el, ahogy nézte a kedves arcot, az őszinte mosolyt, a csillogó szemeket… hazudhatott volna és tovább sétálhatott volna, ahogyan megtette már oly sokszor… de most úgy érezte: elég volt!

– Szarul.

 A szavak, mintha olyan nehezen préselődtek volna ki belőle, hogy szinte csak egy leheletként hagyták el a keskeny, száraz ajkakat. De már kimondta… őszintén… és jólesett.

– Nagyon nem vagyok jól, ez az igazság…

 A nő tekintete megváltozott. Kíváncsi lett és együttérző. Vagy valami, ami annál is több.. valami mély gyengédség jelent meg a szemeiben, amihez elég volt az az egyetlen, őszinte szó. Még a tartása is megváltozott. Már nem sietett tovább ő sem. Kérdőn nézett a férfira:

– Sajnálom… van most időd beszélgetni egy kicsit? Szívesen meghallgatlak, ha akarod… tudok segíteni? Vagy csak hallgatok, ha azt szeretnéd.

A férfi szemei elhomályosodtak. Talán még egy könnycsepp is megjelent. A nő hangjában annyi, de annyi lágyság volt, amit rég nem tapasztalt… Be kellett ismernie, hogy pontosan erre volt szüksége. Belenézett a nő szemébe, nyíltan és egyenesen. Az ugyanúgy nézett vissza rá. Mennyi minden benne volt abban a pillanatban, szavak nélkül is!

 Nem is értette, miért nyílt meg ilyen hirtelen. De jólesett, sőt, mintha máris könnyebb lett volna. Mindig csak rohant, mindig csak elsiettek egymás mellett, mindig csak vágyott arra, hogy egyszer leüljenek beszélgetni és kiöntse neki a szívét…. igen, vágyott rá. Most már be kellett ismernie ezt, önmagának is. De az az elfogadás és megértés, amit most tapasztalt a nőtől, még őt is meglepte.

– Nem akarlak feltartani… – kezdte újra, de a nő azonnal legyintett rá.

– Ne viccelj, ennél nincs fontosabb! Gyere… meghívlak egy teára, leülünk valahol és elmesélheted, mi nyomja a lelked.

– Dehogyis, én hívlak meg! 

– ..na jó. Legyen úgy. Iszunk egy finom, meleg teát, te mesélsz, én meg figyelek!

…és a nő hallgatta. Leültek a tó partjára. Nehezen indultak a szavak. Aztán egyre könnyebb lett. Ahogyan a férfi beszélni kezdett, mintha a napfény is egyre többször előbújt volna. Mintha megnyitott volna egy rég elzárt csapot, ahonnan szépen, lassan, folydogálni kezdett volna a víz – úgy folytak belőle a szavak. Először csak cseppenként, aztán lassan folytak, majd észrevétlenül egyre erőteljesebben ömleni kezdtek, ahogyan érezte, hogy biztonságban van a nő mellett, hogy elmondhat végre mindent, mindent, ami számára fontos. Bizalomra és együttérzésre talált, ami megnyitotta a szavak áramát és kicsit a könnyek áramát is. Sírtak… majd nevettek, mert valami oly könnyen felszabadult, hogy azt már nem lehetett szavakba önteni! S a férfi csak beszélt, beszélt… és a nő hallgatta, olykor hümmögött, bólogatott, olykor vele könnyezett, máskor csak sóhajtott, mint aki ugyanúgy átéli-érzi a történteket. Volt, hogy hozzáfűzött két mondatot, de az olyan két mondat volt, hogy a férfi egyből megértett mindent általa… és volt, hogy a kezét a térdén pihentette, amikor a legfájóbb szenvedésekről mesélt, vagy megfogta a kezét, úgy simogatta az érdes ujjakat. A férfinak pedig jólesett, nagyon is jól.

 Már nem is értette, miért nem tette meg ezt hamarabb… miért is ment el annyiszor, szó nélkül a nő mellett? Miért nem mert neki megnyílni? Miért tartotta magában a fájdalmait? Most már mindegy is… valami új, valami furcsa, de könnyű állapot lett úrrá rajta. Ahogyan meg merte mutatni lelkének legbensőbb, féltett titkait – és cserébe a nő is megmutatta az övét, teljes bizalommal – úgy hámlott le róla, észrevétlenül a régi, nehéz fátyol és úgy szabadult fel, pillanatról pillanatra. Már nem is értette, mitől félt? Már kitisztult minden, a szeme, a szíve, a ragyogóan kéklő ég is…

 Sietősen szaporázta a lépteit. A sárguló, őszi levelek itt-ott eléhullottak a pihenésre készülő napfényben. Nem foglalkozott vele, sietett haza, de mintha mindent szebbnek látott volna most… A levelek színesebbek, a napsugarak ragyogóbbak lettek. A levegő még könnyedebb, a léptei még légiesebbek. Új és ragyogó szikrát hozott magával a szívében. Onnan hozta, a tó partjáról, az árnyas fák őszi lombkoronája alól: a szerelmet, amely új életre hívta. Az együttérzést, amely újra bizalmat ébresztett. A megértést, amely biztonságot adott. A közös nevetést, amely könnyebbé tette. Az őszinteséget, amely gyógyította a lelkét. A reményt, amely irányt mutatott és újra erőt adott. Az érzést, hogy már nincs egyedül.

Zentai Anna

Kép: Pinterest – Bene Erika