Tavasztánc

A sötét Föld még némán hallgat. De megindul már a bizsergés lenn, a mélyben, gyökerek hálói, csöppnyi magocskák alvóhelyei alatt… Mélyről érkező, láthatatlan őserő árad egyre, egyre feljebb és finoman, meg-megcirógatva magokat és rögöket, gombák és élve alvó szálak ezreit, éberré varázsolja az utolsó órákat. Még nem ébreszt, csak szelíden símogat, éberebbé téve a szunnyadókat, csendben hinti az új idő közeledtét a Föld minden teremtményének…

Ahogyan hívja a napfény, az egyre fényesebb, egyre melengetőbb aranysugarak, úgy egyre élettelibb, egyre hangosabb lesz. Napról napra egyre jobban dübörög és egyre mélyebbről szakad fel hideg, átható sóhaja. Kiszabadul a kék ég alá, az üde levegőre és felolvad, elvegyül a langyosodó páraszemekkel. Egyre melengetőbb ölelés fogadja. Egyre hangosabban dobban. Egyre erőteljesebb ütemet ver, hogy ébresszen, életre keltsen, új esélyt, új időt hozzon.

És napvilágra kerül, felfakad, kiszabadul… utolsókat leheli a tél, szele felkavar minden megkopott, szürke, fáradt színt és porszemet. Összegyújti egy csokorba, csupasz és meztelen, szürke, fekete, barna ágakat, halott leveleket… és táncba perdül az ébredő tavasszal! Forog, kavarog a régi s az új, életteli, friss zöld szín születik, napsugár fénye csillan a táncban, egyre hevesebb, egyre tündöklőbb, egyre színesebb kavalkád… Színek születnek és szívek ébrednek a tavasz misztikus táncában: fehér, kék, majd sárga, rózsa és narancs, már bújik elő a vörös is… virágok nyílnak léptük nyomán és megadja magát a szürkeség… táncuk hevében szerelmük izzik, egyre pezsgőbb élet születik a nászban. Egyre magasabban jár az égi fényvándor, a Nap, egyre ragyogóbb mosolyt szór rájuk a Hold, egyre csilingelőbben kacagnak rájuk gyermekeik, a fénylő csillagok. Ők nem szólnak, csak átsuhannak tereken, fák között, erdőkön és mezőkön át, folyókon innen és túl… A szerelem hevét viszik s hirdetik mindenütt, szó nélkül bontanak rügyet és ontanak virágot, dalra fakasztják az énekes madarakat, kékebbé festik az eget… és erőt kap, újjáéled mind, aki látja táncukat… s ahogy elfogy és beleolvad kedvesébe a tél, amint megadja magát teljesen a varázslatnak, úgy változnak üdévé a színek, úgy tárul fel ismét az élet minden titkos rejteke, úgy pompáznak ismét a fák és a virágok erejük teljében, úgy kacag fel a tavasz tündére és veszi át uralmát ismét, új reményt, új esélyt, új életet elhozva a világnak.

Zentai Anna

Kép: Linda Lithen