Sárgakabátos

Sárgakabátos

Mesélni fogok most neked.

Elmesélem, miért van nekem ilyen szép, sárga kabátom. Már jópáran megdicsérték. Van, aki szerint túl feltűnő. De a legtöbbeknek tetszik. Az biztos, hogy nem átlagos.

Kislánykoromban szinte minden nap vertek.

Folyamatos testi bántalmazásban és lelki rettegésben éltem. Az utóbbi még rosszabb volt, mint az előbbi. Egyik családtagom – a személye ma már jelentéktelen – szóval, egyik családtagom folyamatosan vert. Féltem egyedül maradni vele, mert állandóan ki voltam téve annak, hogy bármikor elszabadulhatnak az indulatai. Leírhatatlanul robbanékony volt, olyan, mint egy pusztító vihar. Amikor kitört, mindenki érezte azt a fojtó feszültséget a levegőben, ami elől vagy sikerült elmenekülni – vagy nem.

Amikor vert, akkor halálfélelmem volt. Egyik pillanatról a másikra kezdett el ütni. Hol fakanállal , hol nadrágszíjjal kaptam, de legtöbbször a puszta kezével ütött. Ezért állandó rettegésben éltem. Azt mondják, a gyerek az állandó jelenben él. Nekem, akkor és ott, nem volt más, csak a pillanat. Veszélyben vagyok. Vernek. Bántanak. Lehet, hogy belehalok? Meg fogok halni, meg fogok… Ki vagyok szolgáltatva egy külső erőnek, amit nem tudok uralni, ami ural engem, és félek, hogy senki nem véd meg. Olykor vártam, hogy talán az apám előbukkan valahonnan, de nem jött. Nem védett meg ő sem. Senki sem.

Már gyermekként tudtam, hogy a lélek jobban fáj a testnél. Amikor ütnek, akkor sem a testem fáj igazán – hanem valami belül, ami bízott, remélt és szeretett. És próbál azután is. Már akkor is retteg és szűköl, amikor a kéz még fel sem lendül, csak a szó hangosabb. Nekem nem volt meg soha az otthon békéje. Nekem mindig dübörögtek az otthon falai. Már kisgyerekként állandó feszültségben éltem és éreztem a családban, az otthonunkban vibráló feszültséget, az elfojtott boldogtalanságot, indulatokat, érzéseket, amelyek benn rezegtek a térben. Az állandó lelki terror elől az álmaim világába és a láthatatlanba menekültem. Ennek is köszönhetem, hogy most az lehetek, aki vagyok. Mert akkora trauma volt a fizikai világ, hogy a spirituálisban dolgoztam ki magam.

Elég korán kiderült, hogy valami baj van velem. Amint lekerült rólam a pelenka, anyukám észrevette, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Az éjszakai bepisilések még hosszú évekig nem múltak el. Drága anyukám, amit lehetett, mindent megpróbált, orvostól orvosig járt velem, mindent megtett, hogy az első orvosi rálegyintés után végre foglalkozzanak már velem és meggyógyítsanak. Kiderült, hogy a vizeletemben csupa olyan dolog volt, aminek nagyon nem kellett volna ott lennie. Vér, genny, baktériumok és még sorolhatnám. Éveken át vizsgáltak, anyukám folyamatosan hordott orvoshoz, kórházakba, de sokáig nem derült ki, mi a bajom. Akkoriban még nem voltak olyan eszközök és olyan tudás, ami ma már egy pillanat alatt kiderítette volna: a baj csupán annyi, hogy ez a kislány rettegésben él.

Állandó gyógyszeres kezelés alatt álltam. Időről időre váltotta egymást az a néhány fajta ocsmány ízű orvosság, amit be kellett szednem. Főleg az a sárga tabletta! Azt utáltam a legjobban. Amikor azt kellett bevennem, mindig hánytam tőle. Undorító volt. Lassan mindentől, ami sárga volt, rosszul lettem. Ezt évekig éreztem, később is. Ha ránéztem valamire, ami sárga volt, elfogott a hányinger. Le kellett küzdenem. Meg kellett szoknom. Így telt el a gyermekkorom, az állandó orvosos, kórházas, gyógyszeres, tesibőlfelmentéses, otthonifeszültséges, veszekedéses, pofonoktólrettegős hétköznapokkal.

13 éves lehettem talán, amikor apuékkal három hétre Görögországba utaztunk. Anyukám a harmadik öcsémet várta, azaz sorban a negyedik, legkisebb gyerkőcöt. Nem tudott már nagy pocakkal utazni, hát vittek engem. Valami csoda történt ott velem. Anyukám már csak arra emlékszik, hogy amikor elengedett, egy sápadt, fehér bőrű, beteg kislány ment el. Aztán, amikor hazajöttem, egy napbarnította bőrű, mosolygós, egészséges kislány jött haza.

Onnantól nem kellettek a gyógyszerek. Nem mondom, hogy minden tökéletes volt, mert nem lett az. De elkezdtek változni a dolgok. Nőiesedni kezdtem. Változott a testem. Változott az életem. Változtak a családi kapcsolataink. Még nem is volt tudatos, de megtaláltak olyan dolgok, technikák, amikkel már tizenévesen elkezdtem dolgozni magamon és kioldani azt a rengeteg fájdalmat és szenvedést, amit addig magamban cipeltem. Megtaláltak olyan emberek és segítők, akiket, ma már tudom, csakis az Ég rendelhetett mellém és hálás vagyok ezért. Később aztán már tudatosan is dolgoztam azon, hogy a múltam élményeit feldolgozzam és feloldjam magamban. Amikor évekkel később azzal a bizonyos családtaggal leültem beszélgetni a múltról, ő maga kért bocsánatot – de akkor már nem számított mindez. Már rég túlvoltam rajta.

Az elmúlt években több terapeuta, több nő, több ízben megkérdezte tőlem, amikor megtudta, hogy mi áll mögöttem, hogyan lehetek én ilyen boldog, mosolygós, ítélkezéstől mentes, ragyogó Nő? Hogyan lehetek ma az, aki vagyok, úgy, ahogy most vagyok? Hogy lehet, hogy a mosoly valóban szívbéli és nem művi, a boldogság nem látszat, a testem egészséges, sőt..? Erre tudok válaszolni – és mégsem tudok. Mert mondhatom azt, hogy dolgoztam és dolgozok magamon, megvannak a módszerek. De az a sok élmény, tapasztalás, a hogyanok…. azok leírhatatlanok és elmondhatatlanok.

Egy a lényeg: mindegy, mekkora sebeket cipelsz magadban! Mindegy, mekkora sérülés van a Lelkedben! Te, aki eljutottál oda, hogy ez a gondolat megfogant benned: fel tudom dolgozni! …már sikeres lehetsz.

Vallom, látom és élem: mindenki annyit hoz, amennyit meg tud oldani. Bárki képes rá, aki eldöntötte. És nem, nem mutogatok senki másra! Én magam vagyok a Kulcs. Hiszen én magam választottam ezt az utat, ezt a hátteret, ezt a tapasztalást, ezeket a megéléseket, hogy ezeken át dolgozzam ki önmagam! Még a másik is az általam jóváhagyott, leosztott szerepet játssza. Köszönet érte. Köszönet mindenért.

Életem egy pontján, nemrégiben, egyszer csak álltam a szobámban, a ruhásszekrény előtt. Ahogyan kinyitottam a szekrényt, ott lógtak a ruháim, a sok vállfán, szépen, sorban és én átláttam hirtelen az egész színskálát. Hiszen mindenből van nekem… egyedül a sárga. A sárga, az hiányzik… egy darab sárga ruhám sincs…

Ez a sárga kabát most nekem a győzelem jele. A győzelemé, hogy szembenéztem a démonjaimmal és megküzdöttem velük. Átvettem az irányítást és leszámoltam mindegyikkel. Ma már direkt nekimegyek annak, amitől félek. Kiállok a reflektor elé. És nem vagyok rosszul, ha a kabátomra nézek, sőt! Tetszik.

Vallom, hogy eleve készen érkeztünk. Ragyogó fénylelkek vagyunk mindannyian, és bármivel is szennyeződünk, lekaparhatjuk magunkról és ragyoghatunk bizalommal. Nincs más dolgunk, mint annak lenni, ami eleve vagyunk, az pedig egy akkora csoda, hogy el is kell, hogy higgyük! Semmi más akadálya nincs ennek a teljességnek, ennek a boldogságnak, csak önmagunk. Még ha a múltban hozzá is szoktunk ahhoz, hogy ezt valami, vagy bármi, vagy bárki nem engedi meg, ideje újra felismerni: nekünk kell megengedni saját magunknak! Nekünk, magunknak kell megalkotni a saját boldogságunkat és bárki bármit mond ellene, nem törődni vele. Mert az meg az ő útja, az ő önkorlátozása, az ő kétségei és nem az enyémek.

Vallom, hogy örömre születtünk és ezt lehetséges is megteremteni. Vallom, mert tapasztalom és élem. Fel lehet dolgozni a múltat, ha akarom és ha úgy döntök. A Lelkem mutatja az utat. Az elmémet csak meg kell győznöm róla. És akkor egyenesben vagyok…

Zentai Anna

Fotó2: Marosán Angelika

Továbbra is érvényes, hogy közösségi oldalon nem beszélgetünk hozzászólásban. Bármilyen felmerülő kérdést privát úton, e-mailben lehet feltenni.