Őszintén…

Öt éves voltam, amikor odaálltam anyám elé, és teljes természetességgel megkérdeztem tőle:
– Anyu, miért nem válsz el az aputól?
Anyámat ez már csak azért is szíven ütötte, mert abban az időben nemhogy nem volt divat a válás, de a mi családunkban addig még hírét sem hallottuk… Vajon honnan veszi egy ötéves lánygyerek, hogy van olyan, hogy válás, egyáltalán, honnan tudja, mi az, no és egyáltalán, miért beszél róla ilyen természetesen, sőt, mintha valami pozitív kicsengése lenne e mondatnak?
Aztán teltek az évek. Négy gyerek: egy lány, három fiú. Közös vállalkozás, ingatlanok, miegymás. Először az volt a baj: kicsik vagyunk. A gyerekek miatt nem lehet… Aztán az volt a baj: szegény mama, szegény papa, mi történne velük, ha ez kiderülne? Szóval mindig volt magyarázat.
Így telt el 35 év.
Élni, szeretetlenségben, feszültségben, vitákban, tehetetlenségben. Hazugságban. Intimitás és szerelem nélkül. A Nő nem lehet Nő, a Férfi nem lehet Férfi. Ezt a mintát látja a gyerek.
Igen, a gyereknek nyilván ez a jó. A gyereknek, aki azt látja, hogy a szülei nincsenek egységben. Hogy nem szeretik egymást, úgy igazán. A gyereknek, aki tisztán lát, tisztábban, mint maga a szülő, aki csak hiszi (hinni akarja), hogy szeretetben él, és jó így. A gyereknek, aki minden mintát a szüleitől örököl, a megkeseredett, munkájába temetkező apától, az érzelmek hiányától szenvedő, családjának élő szolga-anyától. A gyereknek, akinek valójában nem kell mondani semmit, hiszen tiszta antennáival többet tud, mint a szülő, aki a függönyt a szeme elé húzza. Aki látja, hogy anya és apa nem Egyek. Aki érzi, hogy az a két ember szenved, akit ő a legjobban szeret. Aki boldognak szeretné látni apát és anyát, és egyértelműen tudja, az ő tiszta lelkével és tudatával, hogy ez lehetséges lenne, ha ők maguk is akarnák és tennének érte.
A gyereknek, aki minden élményét elraktározza, hogy felnőttként majd ezekre építse fel saját kapcsolatait és családi életét.
Tényleg ez a jó?

Eltelt sok év. Egy szobában ültem, a balatonparti házban, szemben azzal a médiummal, akivel egy „véletlen” találkozás sodort össze azon a napon. (Inkább nevezzük „sorsszerűnek”.) Kisfiam az udvaron játszott, férjem viszont távol tőlünk, otthon maradt, sok volt a munkája, és amúgy sem tudott lazítani. Velem, mellettem biztosan nem.
– Miért vagy itt? – kérdezte.
Egy pillanatra elgondolkodtam, majd elkezdtem sorolni. Hogy segítek az üzletben a szüleimnek, hogy itt laktak a nagyszüleim, hogy ez a második otthonom, hogy itt annyi minden van… de egyszer csak közbevágott, egyenesen rám szegezve a mutató ujját:
– Nem. Te menekülsz! …menekülsz a házasságodból.
Döbbent csend lett a szobában.
Belém hasított a felismerés.
Ott ült előttem ez a vadidegen nő és kimondta életem nagy válaszait. Aztán felsorolta az egész családomat, a múltamat, a jelenemet és a jövőmet is. Hogy egy karmikus gödör alján járok és ki fogok törni fél éven belül. Hogy sokáig egyedül leszek, de aztán jön valaki. És sokáig úgy néz ki, mintha nem ő lenne az… de állni fogom a viharokat és boldog leszek. Mert kívül nő vagyok – de belül férfi.És megküzdök azért, hogy az életem kiteljesedjen.

Amint kitisztult a szemem, nem volt kérdés. A válás megtörtént és olyan karmikus felszabadulást hozott, amiről nehéz beszélni. Aztán teltek az évek. Magányos, küzdelmes évek, egyedül egy kicsi gyermekkel, sokszor örömben, de mindig egyedül és alázattal. Aztán egyszer csak történt valami.
Egy ölelés volt. Fenn a hegyen, a dörögdi dombokat, a kis kerek fenyvest, a naplementét nézve. Attól, akitől a legkevésbé vártam volna. És jött vele valami különös, megfoghatatlan, leírhatatlan dolog, ami nem csak az ölelés mámora volt. Információt hozott, az érzéseken keresztül.
„Vége. Vége a keresésnek. Hazaértem. Itthon vagyok.” – mondta a lelkem. Mintha megnyílt volna egy égi csatorna, és az égiek üzenete volt az a magasból rámömlő szeretet és harmónia-állapot, a hazaérkezés érzése, amit addig férfi mellett soha nem tapasztaltam.
De mi lesz most? Lehet ezt? Hiszen ott a család, a gyerekek… három fiú és egy kislány… A falak, csupa anyagból…Akkor miért? Miért is történik ez?

Újabb nyári nap. Újabb látó hölgy. Újabb beszélgetés.
Magamba roskadva ülök a széken, értetlenül. Miért ver engem a Sors? Miért kell nekem ennyit szenvedni attól, hogy látom, hogyan szenvednek körülöttem a szeretteim, amikor annyira egyértelmű minden és olyan egyszerűen megoldható? Ők miért nem látják, hogy valójában „egyek”? 
– Ugye tudod, hogy te ezért a képességért nagyon tolakodtál a sorban, amikor osztogatták? – kérdezi.
Csak ennyi kellett. Ismét csend, és már ott a felismerés… Lehet, hogy ami eddig súlyos tehernek tűnt, az igazából ajándék? Olyan természetesen a részem, hogy észre sem vettem, mi is működik bennem, és azt hittem, másban is működik. De nem. Nem mindenkiben. Vagy ha működik is, nem mernek hallgatni rá.
Hirtelen érteni kezdtem, miért kellett nekem szülői mintaként a kettősséget megtapasztalni. Miért is csöppentem bele egy olyan játszmába, ahol az egyik oldalon ott volt a külső elvárásoknak megfelelő látszat-család, és a másikon a titkos, rejtőzni kényszerülő igazság, a tiszta szerelem és szeretet? Hogy létezik olyan, hogy két ember a leszületése előtt arra szerződik, hogy gyermekeik fognak születni – aztán rátalálnak a társukra és felébrednek…
Ha ezt nem játsszák el a szüleim, nem ismerem meg a mai kor egyik legáltalánosabb kapcsolati modelljét. Ha nem kezd lázadni a szívem az igazságtalanság, a képmutatás és a szenvedés iránt, hogyan értenék meg és segíthetnék most másokat?
Igen, ezért vagyok itt. Ezért a küzdelem. Látom-érzem-tudom, hol van az igazság, hol van őszinte, tiszta kapcsolódás, hol van az egység.
– Ti oldhatjátok meg azt, amit a szüleitek nem tudtak megoldani – mondta ő és egyszeriben minden világos lett…

Újabb sorsfordító nap. Csak egy döntés és egy különös meditáció. Egy döntés, hogy rendben, vállalom. Egy révült állapot, amelyben megkaptam a segítő erőket. Nincs több kétség és nincs kimenekülés. Megértettem, hogy eleve így lett tervezve, hogy már eddig is egy család voltunk és minden ide vezetett. Majd szépen, lassan, anyagba sűrűsödik. Már rég elő volt készítve, sokkal szerteágazóbb kapcsolódásokkal és feladatokkal, mint gondolnánk. A szerepek régen ki lettek osztva. Semmit nem kell tenni, magától alakul minden, az égiek már simítják egymásba az utakat. Játszunk és tapasztalunk, aztán majd fordulunk megint…

Gyógyulni akar a Világ. Álarcok mögött, őszintétlenül élünk. Kell a segítség, még ha küzdelmes is. Csupa téveszmékre épülő kapcsolatok… De már itt vagyunk és nem kevesen. Itt vagyunk mi is, hírnökei és előkészítői egy új korszaknak, ahol szeretet van. Tiszta szívek, igaz tekintetek – amire új világot lehet építeni.

Akár hiszitek, akár nem, valahol odafenn már minden meg van írva. És nem sötét árnyakkal, hanem fénnyel van írva. Mindenkinek. De ehhez kell a ti munkátok is. Végeredményben egyetlen kérdés van: mersz-e a szívedre hallgatni és ezzel példát mutatni másoknak? Akkor is, ha te vagy az, akit elítélnek, nem értenek? Mersz akkor is?