Nem merek…

Nem merek… figyelem magam és nem merek… lecsúszni a vízicsúszdán, felülni az óriáskerékre, a hullámvasútra, nem merek kockáztatni, nem merek a szemedbe nézni, nem merek… és közben figyelem magam, mi zajlik odabent… mi van, ha mégis csúszok? Akkor zuhanok, belekerülök az áramlatba, bele az örvénybe, ami mélyre sodor és teljesen belemerülök… mi lesz akkor? Mi lesz abban a pillanatban, mi lesz utána? Nem merek felülni mégsem… mert mi van, ha lezuhanok, mi van, ha valami rosszul fog elsülni, mi van, ha sérülök? ..és nem merek… nem merek a szemedbe nézni, mert úgy érzem, nyitott könyv vagyok és onnan nincs tovább… akkor már nem lesz több titkolni valóm… mert minden ott van, feketén-fehéren, akkor már nem tudom tovább rejteni… és mi lesz akkor?
…ezt a félelmet kell legyőzni. Ezeket a démonokat, amiket a múltból magunkkal hoztunk, de nincs szükség már rájuk… emlékeztetni magunkat: ezek csak a félelmek… és mi van, ha mégis sikerül? Mi van, ha nem kell többé félni? Mi van, ha zuhanás helyett egymást emeljük és ragyogtatjuk? Mi van akkor…?
Ugrani kéne… ugrani, zuhanni, bele a mélységekbe… csak megpróbálni, legalább még egyszer… és talán, azzal a zuhanással, megjön a lendület az emelkedéshez.

ugrik

ZA.