Mozi és Szerelem

Mozi és Szerelem

Mondhatnám, hogy nincsenek függéseim, de talán elhamarkodott kijelentés lenne (egy kis keresgéléssel tutira találnék magamban..). Igaz, hogy egyáltalán nem kávézom (sosem értettem, hogyan lehet arra rászokni, meg amúgy is kinéz nekem egy valószínűsíthető koffeinérzékenység), a cigifüstöt egészségügyi okokból is messze elkerülöm (húszévesen még szívtam, aztán egy jól beaktiválódott asztma derékba törte ezen irányú törekvéseimet), alkoholt csak alkalmanként iszom (jó hangulatom anélkül is tud lenni, bár a nagy életvizsgák előtti gátlásoldáshoz kitűnő segédszer) és még az ébresztőórától sem függök (hm.. na jó.. kicsit.. még..). Na, de a mozi!

A mozi az meghatározó időközönként szükséges karbantartó szer. (A színház is, csak az itt, kis szülővárosomban nincs kéznél.) Amióta az eszemet tudom, ebben a közegben nőttem fel. Nagyszüleim a balatonmáriai mozit üzemeltették, hosszú évtizedeken keresztül. Papa vetítette a filmeket, mama ült a pénztárban, meg takarította a termet. Anyukám elmondása szerint, csecsemőkoromban is a mozigépház asztalán pelenkáztak. Persze, akkor még igazi(bb) varázsa volt a mozinak! Nagy cellulóz tekercsekért járt a nagyapám a vasútra és húzta haza, a kis kézikocsiján. Kézi tekercselővel tekergette át őket – én is, hú, de szívesen játszottam azzal a tekercselővel!

Kislánykoromban még az utca végén állt a sor, ha indult a mozi és esténként mamával diót pörköltünk serpenyőben, majd kis papírtasakokba tettük és pár forintért, mind el is adtuk (nem reklamált az ÁNTSZ…). Mama szappanból kevert iszonyatosan förmedvényes szagú ragasztót és időről időre eljártunk plakátolni – azzal ragasztottuk ki a moziműsorokat, én libatollal kenegettem a ragacsot a táblákra. Voltak olyan elvetemült napjaink, hogy a matinéval együtt vagy hét-nyolc filmet is megnéztünk egy nap (na jó, ez ritka volt). A Szaffit és a Macskafogót legalább harmincszor láttam. Fapados széksorok voltak, teltház esetén meg párna a földön. És hogy élveztük! De a korhatárokat is betartatták rendesen. Nem volt ám szabad minden filmet megnézni! Volt, hogy a gépházból nézhettem csak, de olyan is, amikor az Utolsó csillagharcosban a fekete fejű bácsi piros szemmel hirtelen hátranézett a kocsiban és én bizony remegve szaladtam fel a nézőtérről a gépházba papához, ahol már biztonságban éreztem magam. Filmszakadáskor meg teljes sötétség – és szépen türelmesen megvártuk, mind a százan-százötvenen, amíg papa megragasztja a szalagot.

Szoktam is mondani: ősi mozis családból származom. 🙂 Ja és dicsekedni is fogok most: nálunk a családban mindenki tudott vetíteni. Apukám is, anyukám is, mamám is, meg mindenki. Mert hát néha be kellett segíteni.

Aztán jött a változás. Először mama ment el, majd nem sokkal később papa is síkot váltott. A sors furcsa fintora, hogy amint elengedtük a máriai mozit, anyukám itthon, a tapolcai moziban kapott állást. Vetíteni már nem kell ugyan.. de azért az a tudás ott van valahol a mélyben.

Milyen szépen mondja a magyar nyelv: ‘vetíteni’… Hiszen így működik az ember: tele van képekkel, ábrándokkal, gondolatokkal, érzésekkel… elKÉPzel dolgokat… maga elé vetíti őket. És hát nagyon nem mindegy, hogy mit ‘vetítünk ki’! Minden gondolat energiát igényel. Rajtunk múlik, hogy az a gondolat jó, vagy rossz érzéseket kelt-e bennünk… lehet választani! Aztán bátran lehet használni a képzelet teremtő erejét! Arról nem is szólva, hogy maga az egész fizikai sík egy kivetülés. Tükre annak, ami bennünk, öntudatlanul működik. Ezért tanító a külvilág és a társunk is, minden kapcsolatunk. (Lásd még: Oldás és Teremtés c. írás) Szóval, a ‘vetítés’ lényegében maga a ‘tudatos teremtés’!

Volt egy érdekes élményem nemrég. Még januárban sikerült kilépnem egy ördögi körből, amit évek óta jártam, aztán szerencsésen letudtam. Már előre örültem magamban, hogy de jó, akkor mostantól lecserélődnek a kivetítések és másképp fog rendeződni az anyagi sík, azaz jön sok minden, amit szerettem volna, kézzel foghatóan! Kicsivel utána, egyik délután, épp mentem be anyuhoz a moziba. Sürgés-forgás, érezhető kisebb feszültség fogadott. Kérdeztem, mi van itt? Mire ő mondta, hogy tönkrement a kivetítő! Hm… a modern technika, ugye… jó, hát ilyen előfordul. A jegyeket visszaváltják, az előadás elmarad. Na, de ez még semmi. Elgondolkodni csak másnap délután kezdtem, amikor is Budapesten tartottam tanfolyamot és szinte ugyanabban az időben nálam is hirtelen sötét lett és tönkrement a kivetítő! Mindezt alig 5 perccel azután, hogy épp arról beszéltem a csoportnak, hogy a külvilág a tudatalatti kivetítéseink tükre és ha változtatunk a tudatalattin, akkor más fog kivetülni! Ekkor már megálltam és kezdtem átlátni a dolgot. Nem kellett hozzá, csak néhány másodperc, hogy összeálljon a kép. Nagy örömmel nyugtáztam, hogy de jó! Amint kint, úgy bent, cserélődnek le a kivetülések, zajlik a folyamat! Mindez szinkronban történt azzal, hogy az otthoni villanyóra kijelzője is tönkrement, majd kis időre rá meg is történt a csere. Érdekes megfigyelni ezeket a szinkronicitásokat… A belső változásokat idővel, szépen leköveti a külvilág is.

Figyelembe ajánlok még egy fogalmat: filmszimbolika. Asztrológus exem mellett tanultam meg, hogy akármilyen hülye, unalmas, agyament, vacak filmet nézek, annak is megvan az értelme, sőt, nem is kicsit. Sajnos, illető csak olyan filmeket volt hajlandó nézni, amit én pont nem akartam, vagy nem érdekelt. Aztán, amikor az egyiket elejétől a végéig kirészletezte nekem zodiákus jegyek szerint, analogikusan, akkor meg leesett az állam. Szóval érdemes minden filmet nem csak ‘meseként’, hanem szimbolikus belső történetként is nézni.

Persze voltak nagy filmélményeim is és bár a Sötét Főnix nem tartozik ezekhez, de legutóbbi moziélményként hadd foglaljam össze egy rövid kritikában. Annál is inkább, mert a bakonyi spiritáborunk fontos kelléke volt mantrázni azon a kérdésen, hogy “hogyan lesz a félelemből erő?” Nos, ez a film nekem megadta a konkrét választ. Íme a kritika – mert valami ilyesmi gondolatok mozogtak bennem, a film nézése közben:

Nem rossz.

Nem rossz.

Elmegy.

Nem rossz.

Nem rossz.

Egész jó… de nem nagy szám..

Nem rossz.

Nem rossz.

Assssssssssztakurvadejóóóóóóóóóóó!!!!!!!

.

Mára ennyi.

Száz szónak is egy a vége: a mozi nekem szerelem és az is marad.

A képen a mozigépész nagypapámmal vagyok látható, a máriai házunk udvarán. <3

ZA.