Mit adtak nekem az előző életes utazások?

Mindig elmondom, hogy soha nem keresem, mi volt – azzal szeretek foglalkozni, ami van. Mégis, maguktól megtaláltak az előző életeim és olyan megvilágítást hoztak a jelenre, ami újra és újra megnyugvással és megértéssel töltött el. 2006 nyarán egy vadidegen mondta ki először az életem nagy igazságait. Megdöbbentem, honnan tud ez az ember rólam ennyit? Olyan dolgokat, amikkel én sem mertem addig szembenézni? Ahogyan az egyik előző életemről mesélt, már sok minden érthetővé vált. Aztán később maguktól is elkezdtek jönni az emlékképek. Meditációban, álomban, sőt, olykor ébren is, vagy tánc során, csak sokáig nem tudtam, hogy amit érzek, amit tudok, amit élek, az minek az emléke.

Volt egy érdekes pont az életemben. Nem is olyan régen történt. Mintha egy pillanatra megálltam volna az úton és körülnéztem volna. Minden, amire vágytam, megvolt. Legalábbis azt hittem. Boldog párkapcsolat, gyerekek, egészség, hívatásbeli sikerek, kitűnő anyagi körülmények, jólét, minden, ami kellett. Unatkozni kezdtem. Gondoltam, a gyakorlati tényezők már megvannak, forduljunk befelé! Ideje lenne valamilyen belső fejlődésnek is, oldásnak, tisztogatásnak, hogy még tökéletesebb legyen az egész. Valaki ajánlott egy segítőt. Amikor elmentem hozzá, akkor derült ki, hogy illető kifejezetten és csakis előző életes utaztatásokkal foglalkozik és most ezt fogjuk csinálni. Hát jó, mondtam, nem fordulok vissza… Megérte.

A lényegi cél, ami miatt az ember ilyen helyre megy, általában az oldás. Valamilyen megoldás az aktuális élethelyzetre, a tudatba rögzült, tudat alatt még gátló blokkok kipucolása. Ez eddig pipa. Mert ezt meghozták az utazások, olyan mélyre temetett dolgok jöttek fel, hogy minden, ami addig volt, megkérdőjeleződött és teljesen átíródott. Rájöttem, hogy mekkora önámításban éltem, hogy bár mindenem megvan, mégsem vagyok igazán boldog, mert a lelkem valahol máshol van. Ezzel keményen szembe kellett nézni. De sikerült.

Ám a sok utazás nem csupán ezt hozta. Hozott még valamit, amit nem kértem, amit nem hittem volna, amire nem számítottam. Rálátást az élet körforgására. A Nagy Egészre. Nem csak arra, amit én élek. Hanem az egész reinkarnációs kalandra, a sors szálainak alakulására, a hogyanokra, a mikéntekre, a miértekre. Olyan dolgokról szereztem tapasztalatot, amikről azóta vigyáznom kell, hol és hogyan beszélek, mert az átlag ember – nem tudja, hogy ő is sorstárs – azonnal lehurrog és értetlenül hajtogatja a saját elveit. Nem baj. Mert ezen a legtöbbünknek keresztül kell verekedni magunkat. És amin keresztül kell evickélnünk: az anyagi világ látszat-valósága, hogy megtanuljunk és merjünk a lélek valódi hívásainak engedni!

Én is megmerítkeztem az anyagban. Enélkül nem is ment volna az átfordulás. Cégvezetés, vállalkozás, szervezések, pénzügyek, családfenntartás, dolgos hétköznapok… valaha érzékeny voltam és romantikus, de egyszer csak megtörtént a szakadás… már nem hatottak meg a versek, sem a lágy zenék, már nem álmodoztam, már nem voltak vágyaim, csak célkitűzéseim… majd egyre több álmatlan éjszaka és nagy ritkán, csak az a pár óra, amikor utazás közben a lelkemet még megmozgató zenét a fülembe dugva, a busz ablakán kifelé bámulva, arra a fiúra gondoltam… és évekig észre sem vettem… hogy mindig ugyanarra az egyre.
Az utaztatások során valami feltűnt. Egy visszatérő motívum, ami minden életemben ott volt. A legerősebben beégett emlékképek! Azok a pillanatok, amikor először láttuk meg egymást. Azok a pillanatok, amikor boldogok voltunk együtt. Azok a pillanatok, amikor elszakadtunk egymástól. Azok a pillanatok, amikor újra összetalálkozott a lelkünk. Azok a pillanatok, amikor újra eltolt magától. Azok a pillanatok, amikor én újra kizártam őt… és azok a pillanatok, amik a halál előtt történtek. A halál előtti percekben, az átlépés kapujában, amikor mindig, újra és újra, ő lebegett a szemem előtt, vagy volt ott mellettem. Ezek a pillanatok voltak a meghatározóak az egész életben… minden egyes életben.
Akkor is, amikor férfiként éltem és ő szintén férfi volt. Akkor is ő volt a legmélyebb találkozásom és a halál előtti utolsó gondolatom és már bántam, hogy elmentem mellette… Akkor is, amikor a körülmények nem engedtek hozzá, mert másoknak akartam megfelelni, mégis, mindig azok az élmények számítottak igazán. Ezek voltak a kulcsok.

Az utazások során láttam át az élet folyamatát úgy, hogy nem kellett élő tapasztalatot szereznem életről és halálról, események és élmények láncolatáról, csupán az eddigi emlékeim tárháza elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, mi a legfontosabb!
Hány ember rontja el az életét, hány sors fut vakvágányra azért, mert csak a halálos ágyon ébred rá arra, hogy valamit másképp kellett volna csinálni? Hogy nem másoknak – csupán önmagunknak kellene megfelelni és annak, ami a szívünkben van? Azt hiszem, nekem ez volt a legfőbb tanítás az utazásokban.
Még nektek sem késő! Még dönthettek a szabadságról, a lelketek szabad választásáról, itt és most, még fordíthatjátok úgy a kormánykereket, hogy a szívetek szerinti cél felé vegyétek az irányt! Még lehet változtatni! Ez nem önzés, nem csalás, nem tévedés – csak őszinteség és szeretet! Még van lehetőség, mert még életben vagytok, még itt vagytok, még van esély másképp dönteni! …és akkor, talán, nem kell újra megtapasztalni azt, hogy kimaradt valami fontos az életből, akkor nem kell az üresség fájó hiányával együtt lépni át a másvilágra, akkor nem lesz többé olyan hiányérzet, ami újra és újra, ide visszahív! Mert tényleg, de tényleg semmi nem fontosabb a Szeretetnél!
Mert amíg életben vagy – soha nem késő!

„ Vannak pillanatok, amelyek beleégnek a Lélekbe.

Az idő, mintha megállna. A kép, mintha kifeszülne… és az a pillanat végtelenné válik. Soha többé nem felejted el. Életeken át hordozod magadban, a tudatod mélyén. Minden apró képkocka, minden mozzanat beléd ég. Az idő örökkévalóságnak tűnik.

Emlékfoszlányok elmúlt életekből. Ezek mind mi voltunk – Te és Én.

A pillanat, amikor kezemet fogva rohansz előre a réten, nevetve visszanézel rám, a hajadba kap a szél s a szemeid ragyogva kiáltják: gyere, gyere!

A pillanat, amikor a folyosón át távolodsz és már csak a hátadat látom… a fehér egyenruha éles gyűrődései oly merevek, a függöny finom, fehér selyme meglibben utánad a szélben, a falak és a padló kövekből kirakott alakzatai szürkén, hidegen, némán sajognak… még izzunk a vágytól és mégis megtagadtalak, elküldtelek, és tudom, már nincs esély… szinte belehalok, úgy érzem…

A pillanat, amikor megállsz a szobám ajtajában, az ajtófélfának dőlve, én az ágyamban fekve várlak és mélyen a szemedbe nézve, először forr össze a tekintetünk…

A pillanat, amikor a határon túlhaladva visszanézek a szekérről és tekintetünk egymásba fonódva, meg nem szűnő kérdéssel követeli tudni: mi ez az érzés, ami így köthet össze két embert…?

A pillanat, amikor a búzakalász szárát az ajkaid között forgatva rágcsálod, a búzamezőn aranylón ragyog a lenyugvó nap fénye és én szorosan hozzád bújok… a szoknyám gyűrötten fekszik a fűben, beléd gabalyodva…

A pillanat, amikor a tűz körül táncolunk, mi asszonyok, te a dobot ütöd mindkét kezeddel és a lángok a szemedből lobbannak vissza rám…

A pillanat, amikor a gyertyák ragyogó fényében körtáncot járunk, a falakon vörös kárpit, te a nagybőgőt pengetve nevetsz rám, én a táncban hullámozva csak a szemeid fényét és a nevetésedet látom…

 A pillanat, amikor a szürkéskék fények árnyaiban, a kórházi ágyon fekve elfordulsz tőlem, a fájdalomtól összehúzott szemöldökkel, úgy teszel, mintha nem sírnál, de hiába, mert hallom, érzem… én zokogva lépek tovább a következő ágyhoz és nem értem… nem értem…

A pillanat, amikor a tánc hevében felpillantok, te először nézel rám a dobok mögül és már látom, nekem énekelsz… a mosolyod elvarázsol…

A pillanat, amikor a patak tovaömlő vize megcsillan, ahogyan a malomkerék lapátja felkavarja – így kavartad fel te is a lelkemet – én a padon ülök és tudom, vársz rám valahol…

A pillanat, amikor az álom síkján találkozunk és csak állsz a hátam mögött… a kép hirtelen megáll, minden mozdulatlanná válik… hallom a sóhajod, az ajkaid nyitva… ahogyan a levegőt kifújod, finoman, de a vágytól égve… mégsem mozdulsz, nem szólsz egy szót sem, csak vársz… várod az időt… a mi időnket.”