Mire tanít egy karkötő?

Mire tanít egy karkötő?

Sok évvel ezelőtt, egy barátnőm karján láttam meg először.

“Ez az enyém!” – villant be ugyanabban a pillanatban a gondolat. Azonnal meg is lepődtem rajta.

Szép karkötő. Igen. De milyen gondolat az, hogy “ez az enyém”? Azonnal vizsgálni kezdtem magamat, vajon milyen érzés kapcsolódik ehhez a gondolathoz? Irigy lennék? Nem. Semmilyen lehúzó, rossz érzést nem érzek. Inkább egy kis izgalmat és biztosságot éreztem. De egyetlen szót sem szóltam akkor erről. Már arra sem emlékszem, hogy megdicsértem-e, hogy milyen szép karkötője van. Már nem tudom. Csak azt tudom, hogy megláttam és biztos voltam abban, hogy az a karkötő az enyém, akkor is, ha az ő karján van éppen. Apró, kerek gyöngysor, jade és ametiszt golyócskákkal – semmi különös, de mégis vonzott, hívott magához. Aztán félre is tettem a gondolatot.

Többet nem is jutott eszembe. Otthon sem, miután hazamentem. Egyszerűen el is felejtettem az egészet.

Fél év telt el.

Egy szép, napfényes napon, egyszer csak levelet kaptam. Egy boríték volt. Kinyitottam.

A karkötő volt benne.

“Az” a karkötő.

Egy rövid levél kísérte. Egy pár sor arról, hogy kedves barátnőm úgy érezte, most áldozatot kell hoznia, valami szép dolog érdekében (mert ő is ismerte már akkor a törvényt: az áldozatból áldás születik), hát úgy döntött, hogy megválik szeretett ékszerétől. Ki akarta dobni a szemétbe. De nem dobta ki. Egy hirtelen ötlettől vezérelve borítékba tette és elküldte nekem.

Így ért el hozzám a karkötő.

Én pedig, csak ekkor, hónapok múltán mondtam el neki, hogy mit éreztem akkor, amikor először megláttam.

..folyt.köv….