Mi a baj az írással?

Mi a baj az írással?

Bizonyára ti is sokan szembesültetek már azzal a problémával, amiről most írok. Nálam időről-időre folyamatosan felmerül, hogy valakinek, vagy sokaknak írok valamit és teljesen, sőt, időnként szögegyenesen mást látnak, éreznek benne, mint amit írtam, vagy ahogyan írtam. Miért van ez?

Volt már szó arról, hogy a világunk aszerint formálódik, hogy mi él és működik a tudatalattinkban, vagy más szóval: öntudatlanul bennünk. (A személyes születési képletben az öntudatlanul működtetett minőségeinket, erőinket a Deszcendens és a VII. életház mutatja – mivel ezeket tükrözi vissza a külvilág, a kapcsolatok és eszenciálisan a társunk, ezért ez a tengely és a ház a kapcsolatok háza IS, azonban alapvetően saját magunkról szól.) Az öntudatlan pontosan azt jelenti, hogy nem tudunk róla tudatosan, mondhatni, hogy észre sem vesszük, pedig ott van épp az orrunk előtt, másnak is látható lehet, egyértelmű lehet, de mintha mi magunk nem lennénk a tudatában. És ez teljesen természetes emberi működés, nem pedig hiba! (Itt említeném meg, hogy átlag emberi körökben, de még magukat spirituálisnak nevezett emberek körében is gyakori helyzet az, amikor valakit, akár egy addig közel álló barátunkat elkezdünk megítélni azért, mert valamit meg kéne tennie, másképp kéne csinálnia és ő nem teszi. Éppen a napokban hallottam egy olyan esetet, amikor egy kedves ismerősömtől, aki bántalmazó kapcsolatban él, elfordult egy addig legjobb barátnője, csak azért, mert nem akar még elválni. Ilyenkor, ha megértjük azt, hogy a másik ember a tudatalatti működései miatt teszi ezt és nem azért, mert ‘egyszerűen hülye’ és ‘nincs rendben’, akkor ezzel fel is oldható akár a konfliktus és elsimulhat a helyzet. A másik fél az ő személyes fejlődésének éppen egy adott szakaszában egy fejlődési fokozatot még nem képes megugrani és ennyi az egész. Biztosak lehetünk abban is, hogy el fog jönni az idő a változásra, mert az élet pontosan erről szól, hogy mindig minden fejlődik és változik – pláne, ha hiszünk benne és megadjuk neki a bizalmat, az esélyt, a hitet! Hatalmas erő tud lenni.)

Szóval, vissza az alap gondolathoz: a világunk a tudatalattink szerint alakul, formálódik, öntődik az anyagba. A tudatalattinkban pedig az eddig (vagyis a múltban) már beégett, berögzült képek, élmények, történetek élnek. Mondhatnánk úgy, hogy képek, történetek, hitrendszerek vannak a programunkban, amiknek jó része nem is a valóság, csupán valamilyen feldolgozatlan élmény. Amikor egy írást olvasunk, ott nem halljuk a hozzá kapcsolódó hangot, ezzel a hangszínt, az érzetet sem érzékeljük! Pláne nem, vagy ritkán érzünk bele a másik fél lelkébe. Ilyenkor előfordulhat, hogy valamilyen negatív érzést kelt bennünk az olvasott szöveg. Kis időre rá pedig kiderülhet az is, hogy az írója egyáltalán nem úgy, sőt, teljesen másképp gondolta, amit írt! Mi persze ekkor is ritkán hisszük el, hiszen egy érzés tart fogva, amivel azonosítjuk magunkat – holott illúzió.

Miért van ez? Valójában nagyon egyszerű a válasz. Amikor az adott szöveget olvastuk, akkor valami bekapcsolta, aktiválta bennünk a még kidolgozatlan tudatalatti hozadékunkat! Tehát nem a szöveg, nem a másik ember a probléma és nem is mi magunk vagyunk azok. Egyszerűen annyi történt, hogy bennünk feljött valami, a szöveg felhozott valamit, amit még nem dolgoztunk ki! Amikor erre rálátunk és célzottan foglalkozni kezdünk azzal a minőséggel (legyen az fájdalom, sértettség, harag, megítélés, bármi más), akkor oldódik ki bennünk és ha ez sikeres, akkor legközelebb már nem futunk bele a félreértésbe.

Ezek a félreértések akkor kerülhetők el, ha hangot adunk a szövegnek – azaz nem írásban közöljük a mondandónkat. Illetve, a másik fél részéről, ha kioldotta az öntudatlanul megbújó, még kitisztítatlan, múltbeli élményeket, hiszen ezek addig köszönnek vissza, amíg kioldatlanok.

Így működik valójában nem csak az írás-olvasás, hanem minden emberi kapcsolatunk. Így tükröz bennünket a külvilág! A kapcsolataink így tartanak tükröt nekünk. Nem azt tükrözi a másik ember, hogy milyenek vagyunk, hanem ami bennünk feljön, amit felhoz a másik, arra világít rá! Ami bennem feljön, azt tükrözte nekem, hogy dolgozni tudjak vele!

Gyakori példa: meglátok valakit valahol (utcán, munkahelyen, családi eseményen, bármilyen bemutatkozásnál, első találkozásnál) és azonnal ellenszenves. Ilyenkor a következő zajlik le: a lelkek sok életen át kapcsolódnak és találkoznak. Az adott életben az újbóli első találkozás már egy folytatása az addigi történetnek. A történetet minden fél ott érzi, ahol neki az abbamaradt és az jön elő, amit ő még nem dolgozott fel! Tehát nagyon kis százalékban valós az, amit akkor érzek! Az, hogy bennem mi jön fel, hogy az esetleg negatív élmény, arról a másik nem is tud, hiszen nem is neki van vele dolga, hanem nekem, saját magamnak! Ilyenkor a jelen életben az a dolgunk, hogy ezt az érzést feloldjuk és átalakítsuk a kapcsolatot úgy, hogy csak a szeretet maradjon! Hogy egyensúlyba kerüljön és megoldódjon ez a helyzet – ami nem a kapcsolatot, hanem az egyes felek saját érzéseit, érzeteit, állapotát jelenti.

Tehát mindig csak magamból kell kiindulnom és nem a másikra kenni azt, amit én magam érzek. Mindig magamon kell dolgoznom, nem tőle elvárni, hogy változzon. Hiszen ami bennem feljön, azt ő csak tükrözte nekem. Legtöbbször nem is tud erről, öntudatlanul játszva nekem a tanító szerepet, hogy megszüntessem mindazokat az alacsony rezgéseket, amik miatt nem tudok kiteljesedni! Amikor feloldom ezt magamban, akkor tudok vele és mással is harmóniában kapcsolódni, egységbe jönni.

Zentai Anna

Kép: Pinterest